Hunyady Sándor: Júliusi éjszaka; Q 2129

45 lo. jelenet Gábor és a vőlegény /А két férfi mikor egyedül marad, némán egyuiásra néz, A vőlegény nem birja el Gábor pillantását, á lassan lesüti a szemét, odasompolyog a nagy falhoz, eloltja a nagyvillanyt. Most megint csak az éjjeli lámpácska ég/ Nem sül le a képedről a bőr? /halkan, gyáván, bizonytalanul/ Kérlek szépen, ne beszélj velem ezen a hangon. Végre mégis férfi vagyok. /mántha nem hallott volna jól/ Hogy mondtad? Ismételd csak! /fenyegetőleg közeledik a vőlegényhes/ /a düh egy mozdulata után végleg alulkerül/ Nem azért, nem monuom, mintha "nem merném".../lehajtja a fejét/....szégyellem magam. Köszönöm öregem, hogy mellémálltál. /leinti a fiút/ Nem érted tettem. Érette. Hogy mellette maradhassak. Legalább vigyázni szeretnék rája. /fölélénkülve/ Most már nem kell féltened Berenicét. Abban a pillanatban, amikor olyan közel állottam hozzá, hogy elveszitsem, megfájult a szivem. Egyszerre megéreztem, hogy szeretem..• /gúnyosan/ Szereted? /felhördül/ Engem tép szét a kin, amikor szőnyeget vásárolok a hálószobátokba. Én hallgatok! Én fulladok meg! Én pusztulok belé! /makacsul/ Pedig szeretem. Te magad mondtad az előbb hogy mi Kendyek mind bolondok vagyunk fiatal korunkban. Be aztán.••