Raugul, Rudolf Davidovich: A színpadi arcfestés; Fordította:Balogh Pál; Q 709

- lo színészt, hogy a szabályokat a legnagyobb tiszteletben kell részesítenie s azokat legfeljebb megtanulhatja, de meg nem változtathatja, mert ezt a kánont a legnagyobb mesterek alkották. A klasszikus ógörög színjátszásban az arcfestés és kendőzés legősibb formája az volt, hogy a szereplő sötétszinü szőlő levével kente be az arcát, vagy pedig kecske-álarcot viselt. Mindkét kezdetleges forma a dionyzoszi szertartásokból eredt. A színjátszás fejlődése során azután az arc festése helyébe a maszk lép. Később a görög szinpadi maszknak két különféle, egymástól sokban eltérő tipusa alakult ki: más a szertartásoknál használt maszk és más a keleti szinházak álarca. A görög színjátszás maszkjai az emberi arc egy-egy általános típusát ábrázolják, s igy természetesen nem fejezhetik ki tökéletesen a színpadra vitt drámai karakter mélyebb lényegét. De ennek ellenére is reális kifejező erejük van s tanulmányozásiak nagyon is kecsegtető. A maszkot a monda szerint Thespis találta fel. Díszesebb kivitelben Aischylos óta készülnek szinpadi álarcok. Kezdetben fából faragták az álarcokat, később azonban általánosan elterjedt a gipszréteggel borított vászon-maszk, amely a színész fejét sisakszerüen födte be. /ll.ábra./ A maszkok természetest meghaladó méretei és az egyes jellemeket kifejező arcok típusai megfeleltek a patétikus tragédiák stílusának. A görög szinházak hatalmas mértetei mellett ugyanis a szereplők arcvonásai a nagy távolság miatt amugysem voltak kivehetők s igy a nézőben csak az eltúlzott és erősen hangsúlyozott álarcok keltettek benyomást. Nagy jelentősége volt a maszk használatának azért is, mert az álarcot pillanatok alatt ki lehetett cserélni s igy egy-egy hatalmas tragédiát akár három színész is eljátszhatott. A táncos színjátékok alkalmával csak kis számú jelleg-