Raugul, Rudolf Davidovich: A színpadi arcfestés; Fordította:Balogh Pál; Q 709

- 12 erőltetett és szándékosan eltúlzott volt /buffo-jellegü, mint pl. a francia farce szereplőinél/, vagy pedig a természetes, könnyed, mindennapi kendőzés jellegét viselte magán. A könnyed, szépitő arcfestés az arisztokratikus jellegű francia udvari szinpadaokon volt a legáltalánosabb. A művészet a feudális monarchia idején a függőség, a rang, a hierarchia szolgája. Itt semmi sem lehet egyéni és reális, még az arcfestés sem. Az ember is csak mint a rang valamilyen képviselője jelenik meg a szinpadon. Innen ered a kor szinészi ábrázolásának elvont és idealizáló jellege. Racine és más klasszikus szerzők szinjátékainak szereplői, de még a későbbi bohózatok szereplői is, főleg a XVII.sz. francia arisztokráciájának viseletében, xixx rizsporos parókával, fehérre festett és pirosított arccal s a divatnak megfelelő szépségtapasszal játszottak. /20.ábra/. Az egyéni karakterű, vagy történelmi körülményeknek megfelelő külsővel rendelkező szinpadi alakok csak jóval később jelennek meg, amikor a színjátszásban már realisztikus irányzat érvényesül. Ez természetesen az arcfestésben is kifejezésre jut; az uj művészeti törekvés ixgmy legnagyobb és legjellegzetesebb képviselője Talma volt. Ezeket irja: "Nagy dicséretet kaptam IX.Károly alakításomért, a használt maszk miatt. David mondta, hogy annyira hasonlitok a Louvre-ban függő arcképhez, mintha annak keretéből léptem volna ki. El is határoztam, hogy a nagy genfi bölcselő alakításánál /jean Jaques Rousseau alakja "Az árnyékok zsurnalisztája, vagy Manus az elysiumi mezőkön" c.darabban,/ még jobban kifejezésre juttatom az arcképszerü hasonlatosságot. Az alakitásnak ezt a reformját IX.Károly alakításával kezdtem, akit elődeim még rizsporos parókában, atlasz camisolban, tarka szalagcsokor disszel stb.ábrázoltak. Folytattam pedig az antik tragédiákban. Amikor a "Brutust" felujitottuk, a címszerepet Monvillex játszotta, Titus szerepét pedig én. Hajamat egy római S3 • '*** I l Mut. | ír lit* í