Dr. Hevesi Sándor: A szavak dramaturgiája Q 705

• • - 20 Ibsen lelkéből gyűlölt mindent, ami triviális és köznapi, a rendkívülit a legköznapibb szólamokkal fejezi ki s a nyelv utlaganyagab'1 örök drámai é.tőkékét hozott napvilágra. - De még ennél is tovább ment. : ár ital tara arra, hogy vannak a nyelvben uras^gokt'l levetett hasonlatok, figurák, képek és sztereotip kifejezések. Erre jön Ibsen a ezekből az cska limlouokb l megteremti egyik legaegkap "ob és örökéletű alakját a Vadkacs ab e!i Jikdál fényképészt. Ibsen a lelkileg teljesen üres, szellemileg korlátolt, nem őszinte és nem i*,az iákdalt ugy hívja életre, hogy a legjobb Írói lelkiismerettel, a meggyőződés mellhangján mondat el vele olyan szólásokat, a elyek valamikor frissek és elevenek lehettek, de ma mar félrehajitva és eltaposva az útszélen hevernek. Amikor Kjalmar ilyeneket beszél: Az én szegény, szerencsétlen ősz atyám természetesen az én födelem alatt lakik» hiszen széles e világon ni nos számára más menedék - ez olyan frázis, amit ma arak egy kontár ir irhát le, de Ibsen ir nikus beáll! tusában zengő deklamáoirval lép ki belőle Ekdál egész jelleme. Vagy ha ugyanő azt mondja az creg Wertléről: Igen, i

0en, nem hagyta el régi barátjának egyetlen fiat a megpróbáltatás napjaiban, - ez egyáltalában nem vall a szumit , hideg, öreg t ériére, de ann.áL ijesztőbb képmása Hjalmar Fkdalnak, akinek rövidlátása, öncsalása, önként len pSzólása éo frázisokban való tetszelgőse szinte vágaetes erővel jön ki az elcsépelt, elhasznált 62«vakból, "a az c^ész szerep szinte hemzseg az ilyen képektől és kifejezésektől, amelyeket Jóizlésü «Tiber röstellene használni, de a elyek élő szimbólumai a rosszizlésü fotográfusnak. í ez a sz -dialektika tetőpontját éri el az ötödik felvonásnak abban a lélekrazó jelenetében, amikor rJtótál Hedvig iránt érzett szeretetéről beszél: "Mily kimondhatatlanul boldognak éreztem magamat, valahányszor