Matkovics, Marijan: Álomvásár; Q 387

/ - 27 - t gondol ő rólam, te rólad, valamennyiünkről, természetesen tudjuk! Kispolgárok vagyunk, egy meghalt társadalom maradványai, őskorhói visszamaradt kövületek... Ó, mintha nem ezerszer dörzsölted volna, az orrom alá a véleményedet... Te pedig, természetesen elvi alapokon álló emher vagy! Te tudod, hogy kell az életet magadnak és másoknak berendezni! Mindezt tudod!Te sose loptál almát másnak a sövénye mögül, sose voltál iskolakerülő, rongylabdávajll/futbaüloztál: te X szorgalmasan tanulgattál a konyhában! Egész életeden át tanultál! S mit tanultál? Tudod-e ember, mik azok a szenvedélyek? Tudod-e mit jelent az, ha az ujjaid közt egy ilyen kis kulccsal, egy idegen autó tartalékkulcsával játszadozhatsz? Ez a dagi rendesen lezárta kocsiját, aludni ment, te pedig szépen besurransz a kocsijába, fogod a nőt, kihajtasz a városból, aztán rákapcsolsz... Száz kilométer, r százhúsz, százötven - ezek a mi igazgatói ócskavasaink többet nem érnek el... De ez is elég... Te pedig repülsz, mint a madár... S ugy érzed, sose térsz már vissza s egész testedet elönti az édes bizsergés. - Ez igen, barátom, ez nem az az istenhátamögötti Lika... nem bizony... Ez az élet! Krésó

: /kényszeredetten belemegy ebbe a beszélgetésbe/ Az Ízlések különbözők, Vládó... S ha én például azt mondanám neked, hogy mindez tulajdonképpen nem más, mint ostoba és komolytalan lopás, amit te a költészet leplébe burkolsz, aminthogy ti itt mindent a költészet leplébe burkoltok, s hogy egy szép napon vagy a nyakadat töröd, vagy a rendőrségen végzed - akkor te azt felelnéd, hogy én száraz jogász vagyok, a rend és rendszer őre, filiszter, közönséges stréber! Ugyan, hagyd abba már, kérlek! Mig gyerekek voltunk, épp elégszer törtük be egymás orrát, hogy hiábavalóan bizonygassuk egymásnak - hogyan kell élni. És semmit sem bizonyitottam be sem