Nép és színház; Q 375

-20SZTANYISZLAVSZKIJ, K.SzA FORRADALOM /Részlet az "Életem a művészetben" c. könyvből./ "1917-ben kitört a februári, majd az októberi forradalom. A színház uj hivatást nyert: ki kellett tárnia kapuját a legszélesebb közönségrétegek, azon emberailliók előtt, akiknek eddig nem volt rá lehetőségük, hogy a kulturális javakban részesüljenek. Amint Andrejev "Anatémá^-jában a kenyeret követelő néptömegek ösazesereglenek a jószívű Leisernél, s az megretten, mert gazdagsága ellenére sincs abban a helyzetben, hogy az embermilliókat jóllakassa, ugy voltunk mi is tanácstalanok a színházba áradó tömeg láttán. De szivünk izgatottan és örömtelin dobogott a ránkrótt nagy és fontos feladat tudatában. Először is kísérleteket tettünk, hogy fogadja az uj néző repertoárunkat, mely egyáltalán nem a nép számára Íródott. Yan olyan vélemény, hogy a parasztságnak feltétlenül az ő életéből merített, világnézetéhez illő darabokat kell játszani, a munkásságnak pedig úgyszintén saját miliőjét tükröző drámákat. Ez nem igaz. A paraszt általában, ha mindennapi életéből lát egy részletet, kijelenti, hogy ezzel az élettel odahaza már torkig van, igazán eleget szemlélte már, és hasonlíthatatlanul jobban érdekelné, ha azt látná, hogy élnek a többiek, ha egy szebb létet tárnának szeme elé, A forradalmat követő első időkben a szinházi közönség vegyes volt: gazdagok és szegények, müveitek és műveletlenek, tanitók, diákok, diáklányok, konfliskocsisok, portások, a legkülönbözőbb hivatalok kistisztviselői, utcaseprők, soffŐrők, kalauzok, munkások, szobalányok, katonák. Hetenként egyszer-kétszer eddigi repertoárunkat játszottuk a Szolodovnyikov Szinház nagy épületében, amihez egész kellékés diszlettárunkat odacipeltük. Természetes, hogy egy kis színházba szánt előadás kiállítása sokat vészit hatásából egy nagy és rideg teremben. Előadásaink ennek ellenére mindig telt ház előtt zajlottak le, a közönség feszült, áhítatos figyelme kisérte őket, s lármás tetszésnyilvánítással fejeződtek be. Az orosz ember mindenki másnál inkább megszállottja a drámák iránti szenvedélynek. És minél jobban felkavarja és megragadja lelkét egy színdarab, annál vonzóbb számára. Az egyszerű orosz néző jobban szereti az olyan színmüvet, melyben lehet sirni, az életről filozofálni, okos szavakat hallani, mint egy pajkos, gyakran nagyon is szabados vaudeville-t, mely után az ember üres lélekkel megy haza. Az uj néző öntudatlanul is felfogta repertoárunk darabjainak lényegét. Néhány passzus természetesen nem talált visszhangra, nem idézték elő a szokásos reakciókat s nevetést a teremben, de ehelyett a közönség más részeket fogott fel, számunkra teljességgel váratlanul, és nevetésük olyan, szövegbe rejtett komikumra hivta fel a színész figyelmét, amelyet mindeddig nem vett észre. Sajnos eddig még nem derítették fel annak törvényeit, hogy