Lebovics Gyorgye – Obrenovics Alekszandar: Mennyei osztag; Fordította: Saffer Pál; Q 275

geket szedtem ki, megszámoztam őket és nagy, szalmával "bélelt ládák"ba raktam. A két épületkolosszust a legnagyobb gondossággal leszereltük, "becsomagoltuk és vagonokba raktuk. Húztuk az időt, mert úgy véltük, hogy a munka "befejezése egyben a mi végünk is lesz. Túl sokat láttunk, semhogy élvemaradhattunk volna. Itt, a II. számú krematórium környékén találkoztam a 33142-vel. A nevére már nem emlékszem. Első nap kenyeret adott és szalonnát. Később eljártam hozzá, mert éhes voltam és neki mindig volt ennivalója. / így ért "bennünket a tél. A sziléziai telek kemények gyakran havazott és a kiszedett ajtók és ablakok nyílásain át jegesen fújt be a szél. 33142 felvezetett padlásszobájába és a fennmaradt üres ágyak deszkáiból kicsiny pléhkályhájában tüzet rakott. A forró bádogon kenyeret piritottunk és egy nagy tálban krumplit főztünk. A 33142 egyedül élt ebben a kis szobában. A Himmelkommando életbenmaradt tizenöt tagjanak egyike volt. Az egész napot velem töltötte és már kora hajnalban a kapuban leste az Osvijéneimből idevezető utat. Valahányszor meglátott, fölragyogott axsx az arca. Mindig volt számomra kenyere, margarinja vagy sajtja. Én felhordtam az ablakkereteket a kis szobába és lassan szedegettem ki az üvegtáblákat, ő pedig közben mesélt önmagáról és életükről a krematórium falai között. Karácsonykor két napig nem mentünk dolgozni. A táborban magas fenyőt állítottak föl, az ebédhez pótlékot kaptunk öt szem főtt krumplit fejenként, délután pedig hangversenyt hallgattunk. Amikor ismét munkára mentünk, a 33142 már nem várt