Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 5 /Násztya/: falra festeni... Hallottunk mir olyant, hogy valaki kiejtett a száján valamit, aztán he is teljesedett. Boldogult édesanyám mesélte, hogy egyszer... Első legény: Tartsátok már a nyelveteket! Mars a kemencéhez, nézzétek meg, megsült-e már a pogácsa. Mikola mindjárt megjön a városhói, aztán mindnyájonkat hazakerget. Nasztya: Nézd, milyen izgága! Ne félj, a pogácsa nem vész el. Te inkáhh a kesztyűddel törődj, /megy a kemencéhez/ Első lány: Na jó, hagyjuk ezt a nótát a lányok. Pedig olyan szép, olyan szomorú, hogy az embernek sirhatnék je van tőle. Anna: /áll a kemencénél/ Várjatok csak, majd ha férjhez mentek s alaposan megnyúz az élet, akkor lesz ám csak igazán sirhatnéktok. Lányok: Tessék? Micsoda?! Hát Anna néném aztán honnan tudja? Tán a maga hőrén érezte? Anna: Nem, nem magamról beszélek, - Be hogy mit éreztem a magam hőrén, - azt csal/ín tudom, meg a jóisten. Lányok: /kis hallgatás után ismét énekelnek/ Gonosz uram, hagyj engem Ne hántsd fehér testem. Csak a kertbe eressz le, A vízpartra engem.