Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 27 Csendőr: Elátkozni téged, szegény árvát?! Azt hiszed, nem tudom, hogy nem te vagy a hibás, hogy a te akaratodat semmibe sem vették, hogy vertek, hogy becsaptak, hogy agyonkinoztak?! /Anna sir/ Be azért megmondom a szemedbe: amikor megtudtam, hogy férjhez mentél ehhez a szerencsétlenhez, először egészen megvadultam és ha... ha akkor találkozom veled, hát agyonvertelek volna. Mint az őrült, napokon át rohangáltam a földeken, elátkoztalak és imádkoztam az istenhez, büntessen meg a legszörnyűbb büntetéssel. Anna: /rémülten/ Mihajlé! Csendőr: Ne ijedj meg, az isten nem hallgatja meg egy őrült könyörgését. Anna: /sir/ Jaj istenem - ugy látszik mégis meghallgatta! Csendőr: /örömmel/ Micsoda? Akkor hát nem felejtettél el? Még mindig engem szeretsz, Anna? Anna: /rémülten ellöki magától Mihajlót/ Hallgass, hallgass! Miket beszólsz? Ne merj velem igy beszélni! Én férjnél vagyok, nekem uram van! Csendőr: Ma még van, de holnap már lehet, hogy nem lesz. Anna: Mit mondtál? Mit jelent ez? Csendőr: Semmit. Csak ugy! Be tegyük fel, hogy ha nem lenne, akkor te... Anna: Hallgass, hallgass! És az uramról semmi roszat ne merj gondolni. Csendőr: Jó, jó! Majd meglátjuk. Az én dolgom, hogy mit