Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 17 Anna: /lemossa a vért/ Az a gyanúm, hogy nem csak fát adtál el, hanem egy pár "kedves" szót is mondtál a birónak! Mi kola: Én? Isten bizony, - semmit. Kötözködött velem, hogy nincs ki teljesen az öl fal. Én most is, - mint mindig - utolsónak raktam össze az ölet, - ő meg odajött és belérakötött. Valaki beárult, hogy néhány ágat eladtam. Anna: lehet, hogy maga látta meg. Mikola: A fene tudja, az is lehet. Szóval odajön hozzám. Addig egy vasat se kapsz - azt mondja -, amig a teljes öl ki nem lesz. Én meg azt mondom neki, hogy én ugy hoztam el, ahogy az erdőben volt. ő . erre orditani kezdett: hazudsz - azt mondja hat hasábot eladtál. Erre én visszaorditottam, hogy nem csak én adtam el, hanem más is! Erre aztán rámtapadt, akár a pióca: ki szokott még eladni? Ki? Mit mondhattam volna neki? Az igazat megvallva, nem láttam, hogy valaki más is eladott volna, - az első szembejövőre meg nem akartam ráfogni, hogy ő volt. Azt vágtam hát oda neki, hogy amig nem lett vállalkozó, maga is eladagotott jó pár hasábot. Még ki sem mondtam, amit akartam, - rámrohant és egy husánggal vágott, ahol ért. Arra már nem emlékszem, mikor, hogyan, ki jött a segitségemre s ki tett föl a szánra.