Franko, Ivan: Az elrabolt boldogság; Fordította: Benedek Árpád; Q 274

- 14 Anna: Mikola

: /Megáll a szoba közepén, az övéből kihúzza az $ ostort, leveri magáról a havat, topog a csizmájával. Aztán krákogva vetkőzni kezd./ Mikola: A fene megette az ilyen keresetet! Csoda, hogy életben maradtam. Jaj, de elfáradtam. A csontom velejéig átfáztam! Ainyi^ja a kisablakot, kikiabál/ Anna, itasd meg a lovakat! Kupinyóban meg akartam őket itatni, de nem sikerült, /a szinfalak mögül/ Jó, jó! Már készitettem neki vizet. /bezárja a kisablakot, leveszi a kabátját, majd a bekecsét és felakasztja a gerendára/ Hogy mit kell küszködni azért a néhány krajcárért. Az ember a bőrét viszi az vásárra, hogy végül is nyomorult nyolcvan krajcárral dugják ki a szemét. Az emberfia egész nap huzza az igát, vért izzad, töri magát, a jószágot kinozza, ázik-fázik nyolcvan krajcárért! S amikor a fizetésre kerül a sor, ezek a hóhérfck még azt is sajnálják, Amikor oda kell adni azt a pár krajcárt - hát a hideg kileli őket. Hogy dögölnének meg. Fordulna föl mindegyik átkozott disznó a krajcárjainktól! /leül az asztalhoz. Le akarja húzni a csizmáját/ Ez se megy! /kiabál/ Anna, hé, asszony! Anna! Merre vagy? Anna: /bejön/ Hivtál? Mikola: Na, megitattad a lovakat? Anna: Persze, hogy meg! Szegények átfagytak, reszketnek, mint a nyárfalevél. Szegény kis lovacskák. Egy