Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

hely, a bolt nyelve még német Ó-Budán. De a magyart mégis szeretik. Én, látva az érdeklődést, a félhelyáras napokra főként magyar tárgyú dalos és hazafias műveket tűztem ki. Az ő-budai nép 2 éven át lelkesen pártolja ezeket. Hogyne, kíváncsi rájuk! Azt nem tudta azelőtt, mi fán termett a színészet. Vannak itt öreg emberek, akik most voltak először színházban. Hogy mennyire új valami a színészet Ó-Budán, azt egy eset fényesen bizonyítja. Kifogyván a vonzó népies darabokból, az idén egyszer augusztusban a Molnár és gyermeké

t vettem elő. Hálás témát szolgáltattam az élclapoknak, hogy ezt a halottas darabot, melyet az egész világon csak november l-jén akceptála közönség, az év legvidámabb havában ágálom el. Sohasem volt még akkora közönségem, mint ez este. Ez annak a jele, hogy a jó ó-budaiak mindenszentek napján sohasem látogatják a klasszikus kísértetes darabot, s most vették ki belőle a részüket. Mert biz' ez a nép nem megy be a nemzeti vagy népszínházba. Szóval a nép látogatja a színkört. Ö nem tehet róla, hogy az ő krajcáraival nem képes fönntartani egy nagy színtársulatot. De a színészet csak úgy lelki szükségét képezi, mint például a makói derék népnek (az ország legjobb karzatlátogatója a vidéken), amelyen különben nincs mit magyarosítani. Vajha inkább Makó volna német (ha már kell németnek lenni ez országban), ne Ó-Buda, a főváros része. Tehát Ó-Budán a színészet : 1- ször magyarosít, 2- szor kulturális feladatot teljesít.