Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

Nincs Budapestnek több oly szegény, oly elhagyott kerülete, mint a harmadik. A filoxera kipusztította a lakosságot mindenéből. A nép szegény. Pedig Ó-Buda lakossága jóformán csak a köznép. Intelligencia nagyon csekély van ott, s így luxus semmi. Üzletei alig vannak, s ezek is a legszerényebb igények kielégítésére valók. Egy séta az utcán lődörgő tenger sok mezítlábas gyermek közt tájékozza az embert, hogy a fő- és székváros legínségesebb részében van. A templomon és alsóbb rendű iskolákon kívül a népnek abszolúte semmi kulturális alkalmatossága nincs. A korcsma minden szórakozása. Ez a kulturális kép. Es a nemzetiségi? Fájdalom, ez épp oly szomorú. Az a sok szurtos gyerek mind németül beszél. Van egy pár szerény berendezésű kávéház: ott detto német szó grasszál. Elmondhatni, hogy Ó-Buda Magyarország legnémetesebb helyeinek egyike, és semmivel sem magyarabb, mint Pozsony vagy Temesvár. És íme, mégis mit tapasztal a magyar színigazgató? Ez a német nép tódul a színkörbe és - mint az alábbi kimutatásból látható - épp a népszínműveket és történeti darabokat látogatja legörömestebb. 1893-ban négy hó alatt 18 000 ember látogatta a karzatot; egy este átlag 121. Egy-egy telt háznál, ha kijön a közönség, azt hinné az ember, hogy német színház: alig hallatszik magyar szó. A család, a mű-