Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

gálja a kultúrát ebben a messzeeső városrészben, amelyről még a Lajos utcaiak is úgy beszélnek: Tyűh! Hol van az?! Egészen az Isten háta megett Óbudán! ... Eddig az volt a kifogás, hogy piszkos és hideg a színház, zongora mellett nem lehet operettet élvezni. Most légfűtése van, kitűnő zenekara és mégis a legismertebb úri nevek maradnak távol az előadásoktól. 4 hónap alatt 12 klasszikus, 4 táncoperett került színre felváltva vígjáték, dráma és népszínmű előadásokkal, s mégis nem egyszer megesett, hogy a legösszevágóbb előadás dacára is éppen a legelső sorok és páholyok maradtak üresen. Nehéz, göröngyös út az óbudai színészet útja, az elmúlt 25 év valóságos kálváriája volt a megpróbáltatásoknak... Most már az egyetlen kifogás is tárgytalanná vált: köszönet érte a Hollós Mátyás Társaságnak, hogy a villamos - pont a színház előtt áll meg." - írta Pintér igazgató a Budai Napló 1922. április 7-i számában. 1922. szeptember közepétől ismét néma maradt a színház, mert 40 ezer korona bevételből (és ennyihez Óbudán zsúfolt ház kellett, ami hétköznap soha nem volt) nem lehetett felemelt rendőrségi, tűzoltói, világítási, vigalmi, forgalmi és egyéb díjat is fizetni. Nekrológszerű hírt közölt a Budai Napló abból az alkalomból, hogy a Kisfaludy Színház átmenetileg ismét moziüzem lett. Óbuda színház nélkül címmel írt cikkében Dr. Rottenberg Henrik a Kisfaludy Színház rt. igazgatója megmagyarázta, hogy a pénzügyminisztérium álláspontján minden jóindulat (Pékár Gyuláé, Wlassics báróé) elveszett. A pénzügyminisztérium azon az