Alpár Ágnes szerk.: Az óbudai Kisfaludy Színház, 1892 – 1934 (Színháztörténeti füzetek 80., Kültelki Színházak Műsora 3., Budapest, 1991.)

nél alig ifjabb házakban, és emberemlékezet óta zárt kapuk mögött olyan egyhangúan mendegél az élet, mintha elakadt volna az élet forrása valahol a múlt időkben. Igaz, hogy kinyílnak a kapuk, amikor reggelenként a szemetes csönget, és ugyancsak kinyílnak a kapuk azok előtt is, akik ez alvatag házikókból minden nap fölfrissülve, újra éledve indulnak el a távol Pest felé a megélhetés 1930-i aranygyapjújáért, a Pengőért, villamos szekéren vagy motoros kocsin, gyalogszerrel vagy futamodó hajócskán, hogy a messziségben ködbe és füstbe borult új Trója ellen rohamra menjenek. - Óbuda a tánc és fiatalság városa - írná naplójába az utazó, ha darab időre itt megtelepedne, mert lehetetlenség észre nem venni azt az utcát, amelyben a tánciskola csoportosítja lámpásai közé az ifjúságot. Ebbe az utcába vándorol el a három kilóméteres és rosszul kövezett Bécsi út végéről a kisleány, hogy a divatos táncok mellett a régebbi, apáknak és anyáknak tetsző táncokból is leckét vegyen, ugyancsak idáig koptatja cipőtalpát a két kilóméteres, görbe Lajos utcából az óbudai ifjú, hogy vágyteli fiatal életét a hölgyvilágban pallérozhassa, társadalmi rutinra tegyen szert, megpróbálkozzon az élet iskolájának első osztályában kitűnni, sőt esetleg megismerkedhessen azzal a pogány szertartással is, amellyel az első szerelem kínja és üdve jár. Az óbudai élet e régi és új zeneslágerektől hangzó tánciskola nélkül aligha lehetne mulatságosabb. - Óbuda a vallás és az öregek városa - üzenné innen az utazó, ha már megtalálta a maga házikóját a városban, ahonnan