Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)
Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések
hogy a hétköznapi lét nagyon ritkán - vagy sohasem - autentikus és természetes. Röviden összefoglalva: Goffmann tudatosítja benmünk, hogy a tendencia, melynek szellemében a parateátrum az élet jelenségei felé igyekszik, önmagában még nem jelenti, hogy ez a törekvés pozitív eredménnyel zárul. Fel kell tennünk a kérdést, konkrétan miféle létezési fprme felé haladunk, s hogy a másokkal szembeni őszinteség elegendő-e ahhoz, hogy az ember boldog legyen, hogy önmagával azonos legyen. Mindenesetre hétköznapi és nem-mindennapi viselkedésünket nem kellene a szó szoros értelmében színházként felfogni, még akkor sem, ha figyelembe vesszük a mesterkéltséget, ami másokhoz való viszonyunkban jelentkezik. A szinház, sensu strict o , mint azt már korábban jeleztem, szinpadi, tanult gesztusokkal és artikulációval ellátott, fiktiv térbe és időbe zárt, rendező-szakember számára összeállított valami. Egyszóval egy speciális jellemvonásokat hordozó, szándékosan megosztott és programozott struktúra az elfogadott és szentesitett, vagyis a művészi értelemben vett színházi struktúra. De beszélhetünk például szertartások teatralitásáról is. Valamilyen vezér győzelmes bevonulása, a koronázás, a kivételesen előkelő személyiségek temetése, a baráti államfő látogatása, az aratóünnep stb. mindig is előadás volt, és az ma is, minthogy valamilyen "szinészcsoport" mutat be valamit egy másik, sokkal nagyobb létszámú csoportnak, miközben mindkét oldal - azok is, akik meghatározott szerepet játszanak és azok is, akik ezt megnézik - elfogad bizonyos viselkedési szabályokat, valamint az idő és a tér is kiemelő szerepet játszik ezeken az ünnepségeken, akár a keret a kép körül. A szertartás megirt partitúrájában bekövetkezhetnek kisebb eltolódások, de ez minden. A színházon kivüli teatralitás tehát a megtanult, de nem hivatásszerű játékra, a mindannyiunk által ismert szabályokat érvényesitő rendezésre, a viselkedésében alkalomszerűen, bár elfogadott kódok szerint irányitott, élő emberi anyagra épül. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy meghaladjuk Goffmann elmélkedéseinek metaforarendszerét. Főként azért, mert hiányzik itt az egyik leglényegesebb elem - a szimuláció. A győztes vezért vagy a tisztelettel övezett uralkodót éljenző tömeg ugyanis nem tettette a lelkesedést vagy a helyeslést, s a hősök sem játszottak valaki mást. Önmaguk voltak, éppúgy, mint győzelmi menetük nézői. Azt gyaníthatjuk hát, hogy a teatralitás itt is a viselkedés meghatározott müviségével függ össze, de az ebben a nem mindennapi eseményben elmerülő mesterséges jelleg nem csupán a társadalmi egyetértés alap81
