Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)
Stefan Morawski: Cim nélküli tűnődések
ján előre elfogadott dolog volt, mint a mosoly az orvos arcán , vagy mint a magas hivatalnok sima udvariassága, hanem egyúttal egyfajta vágy is. Vágy a társadalmi szerepek intenzitásának fokozására, s egyúttal az adott méltósággal, mint a tömeg igazi szószólójával való azonnali tömeges /persze misztifikált/ azonosulás élményére. Ezt a fajta "teatralitást" más esztétikai csoportba tartozó elemek erősítették - pompás látvány és muzsika, zenéstáncos ritmus, olykor költői betétek is, a beszéd retorikus jellege stb. Más esettel állunk szemben, mikor az effajta ünnepségeket kényszeredett taps és brávózás fogadja, s nemcsak azért, mert comme il fau t, hanem, mert nem lehet nem tapsolni. Vajon a szinházon kivüli szinpadiság /különös paradoxon/ nem éppen akkor jelenik-e meg, mikor a "nézők" elkezdik reakcióikat szimulálni, s ezzel megváltoztatják az "előadás" szubsztanciáját, vagyis a "színészeket" is tettetésre kényszeritik? A birósági tárgyalást természetesen meghatározott módo n előre megtervezik, időtlen idők óta kialakult szerepekkel; mégis minden megváltozik, amikor megrendezett vádemelésre kerül a sor, s a vádlottaknak előre kiosztják a szerepeket, s akiknek igy különféle "alakokat" kell eljátszaniuk. Vajon nem volt-e "szinház" az, amiről R. Conquest, A. London és Z. Mlynarz irt a harmincas évek végén Moszkvában és ez ötvenes évek végén Prágában lejátszott perek alapján? Hasonlóképpen az ünnepélyes pártgyülések, amiken a beszélő karizmatikus erőt szinlel, s a teremben a tapsolók igazolják ezt a szinlelést. A szinpadi látszat helyébe az élet látszata lép, ami a "színészek" és "nézők" által kölcsönösen fenntartott látszatból, s a csupán látszólag mély és valódi kapcsolatokból ered. Vajon nem szofisztika-e azonban a szimulációt /bármilyen formáját/ a szinház alkotóelemének tekinti? Vajon a szinház életeleme az életben nem inkább forditott helyzetben realizálódik-e, vagyis az autentikus kapcsolat, a közösségi harmónia alapján, és annak alapján, hogy azok, akik egyszerűen "bemutatják" magukat, és azok, akik tapsolnak, megfelelnek egymásnak, azaz azonosulnak az élet általuk megválasztott látásmódjával és értékelésével. Tehát nem elég, ha az ember belemegy egy adott szerep eljátszásába /ez maga a behavior / , de interiorizálni is kell ezt a szerepet, vagyis részt kell venni egy meghatározott közösségben, ha csak egy rövid, ám igen erősen átélt időszakra is. Állandóan az ilyen vagy amolyan jellegzetességek körül keringek, melyek, miközben a szinházi /szinpadi/ müvet, mint viszony82
