Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

játszunk, gyerekesen bolondozunk. Nagy fák közé érünk. Rájuk telepszünk, mint a madarak. Már régen elfelejtettem, vagy soha nem is tudtam, milyen örömet jelent a fára mászás. Céltalanul, csupán az élvezet kedvéért. OTT újra rátaláltam erre az élményre, bár ma már józanul, más perspektívából nézve a dolgokat, magam is látom a helyzet "komolytalanságát". De akkor - különösen az egyik csoport volt Így vele - nem akartunk visszatérni a földre. Később rábukkantunk egy tóra. Néhányan azon nyomban ismeretséget kötöttek vele: beleugrottak, A tető alatt, a nagy padláson reggeliztünk, minden egyszerű, de szépen elő van készítve. Az "asztal" egy hosszú fehér abrosz, amit közvetlenül a földre teritettünk. Sok az ennivaló. Forró kolbász, sajtok, tej, tojás, mézes-túrós édességek, kávé, tea, ásványvíz. Nincs karáosonyi ostya, nem osztozunk húsvéti tojáson, nem kívánunk egymásnak minden jót, s ez mégse hétköznapi étkezés. Jóllakunk, Reggeli után visszatérünk a "Búvóhelyre". Ég a tüz. Elérkezik a várakozás ideje. Lüktetnek benn az érzelmek, hullámzik az energia, váltják egymást az aktivitás és a teljes lecsendesülés pillanatai. A gitár véletlenszerű pengetésétől eljutunk egy rendezett melódiáig» egy asszociációból kialakítjuk saját dalunkat. Tízegynéhány szóval kifejeztük - legalábbis OTT úgy éreztük - a futást a nyitott térben, a szabad lélegzést, a közös cselekvést. Biztos, hogy nem hoztunk létre slágert. A röpke versek, amik ott megszülettek, a zene, amit mi hívtunk életre, mindez akkor keletkezett, mikor éppen szükségünk volt rá. Nem rögzítettünk semmit, hiszen nem bemutatásra szántuk ezeket a dalokat. Azok között a körülmények között mindez rendkívülinek és szépnek tünt, bár valójában nem az volt a fontos, ami létrejött, hanem a hozzá vezető út. Ezt az utat akkor találjuk meg, ha venni tudjuk a többiekből áradó impulzusokat. És Íme: valaki talál valamelyik sarokban egy egyszerű ütőhangszert. Játszani kezd vele. Kikopog rajta valamilyen ritmust. Valaki más, egy másik ritmussal felel. Keresik egymást. Valaki segit nekik: dúdolni kezd. Valaki bekapcsolódik, hangszerként két tűzifát használva. Egy idő után kialakul egy nagy "zenekar", megszületik 3aját, improvizált zenénk. Ritmusát önmagunkban, saját testünkben találjuk meg. Erre reagálunk. "Belépünk" ebbe a muzsikába, mozgással, gesztusokkal, lélegzésünkkel válaszolunk rá. Megindul valami, amit a mindennapi élet analógiájára táncnak nevezhetünk. Teljesen benne vagyunk. Átlépjük, mint kiderül, lehetőségeink, például fizikai tel50