Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

jesitőképességünk látszólagos határait. És ha az ember találkozik a másikkal, aki ugyanarra a ritmusra lép, aki a legfinomabb impulzusra is reagál, mintha egy másik világban találná magát. Olyan érzés ez, amit a hétköznapi életben nem ismerünk. Legalábbis számomra ez más, mint minden egyéb élmény, amit valaha megéltem. Nem azt mondom, hogy jobb vagy rosszabb azoknál; egyszerűen más, mintha kiszélesítené a megismerés skáláját. Mire lecsendesedtünk, elvesztettem az időérzékemet. Meg voltam győződve róla, hogy este van, vagy éjszaka. Odajöttek hozzánk azok, akik már hosszabb időt töltöttek itt. Vigyáznak, hogy meg ne zavarják a csendet, mindenki kiválaszt néhány embert, s arra kéri, kövesse. Csoportok alakulnak ki. Meleg ruhákat veszünk fel az öltözősátorban, ós kimegyünk az erdőbe. Még nem ment le a nap. Egy tisztásra érkezünk, aztán egy vadetetőhöz és -itatóhoz. "Tüleveleken át Ismerjük fel egymást" /ehhez a furcsa caelekvéshez még visszatérek/, és elérkezünk a Fához. Nagy betűvel Írom, mert ez a fa, mely szintézise lehetne valamennyi fának, a mi fánk lett. Saját szivünk lüktetését éreztük benne /ez fizikailag is érezhető/. /.../ Az utolsó éjszakán összesűrűsödtek az események; ez az éjszaka sok olyan helyzetet hozott, melyben a szokásos, ösztönös félelem megtörik a közösség, a közelség, a kölcsönös segítség és bizalom érzésén. Addigra már érzékenységünk kiélesedett, olyan ingerekre reagáltunk érzelmi úton, amik a hétköznapi életben általában el sem jutnak hozzánk. Ezért sok olyan helyzet, amiben, ha kívülről nézzük, semmi különös nincs, mély benyomást gyakorolt ránk. A tűztől, ami mellett az estét töltöttük és vacsoráztunk /a láng felett sütött húst/ egyedül indultunk el a mező felé. Mondták - még előző nap -, hogy az erdő mellett égő lángocska segítségével tájékozódhatunk. Óvatosan lépkedtem. Mikor megláttam a lángot, futni akartam. De csak megszaporáztam lépteimet. Közeledvén megpillantom azokat, akik már korábban odaértek. Avaron és szénán ülve várnak. A legközelebbi fa törzséből nedv csepeg egy edénybe. Irena elmosolyodik. Odamegyek. Irena felém nyújtja az edényt. Iszom egy kortyot a fa véréből. A mező felől már felénk tart a következő ember. Van ebben valami a legegyszerűbb ritusból. Ha valaki ebben a pillanatban látott és hallott volna bennünket, lehet, hogy mindezt az esztétikai kategóriák segítségével Így értékelte volna: "szép és megindító jelenet". Bennem minden kialudt, mikor megéreztem, hogy valaki közülünk a "megfigyelő" szemszögé51