Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

lahol. Éjszaka volt, futottunk, fújt a hűvös szél, nedves volt a fü. Egy kiáltást hallottam a közelben. És én magam is kiáltottam. Ugy éreztem, hogy nem vagyok eszemnél ... és még hangosabbat kiáltottam. 0 válaszolt. Elestem, aktán még egyszer, felalltam, és máris - anélkül, hogy megbotlottam volna - a földre vetettem magam, az élvezet kedvéért. Megtaláltam ŐT, vagy Ő talált meg engem. Hemperegtünk, mintha elfeledkeztünk volna arról, hogy nem vagyunk már gyerekek. Megint az a gondolatom támadt, hogy komolytalan vagyok; de hát Ő ugyanolyan volt. Mellettünk voltak a többiek. Kifulladva megálltam, éreztem a többiek lélegzését körös-körül. És akkor, először ezen az estén, megláttam a fejem fölött a csillagos eget. Először hintázott, talán, mert fáradt voltam, aztán egyre nyugodtabb lett. Valaki dúdolni kezdett. Nem, mindannyian dúdoltunk valamit. Egy dallam és szavak nélküli dal volt ez, egészen a kiáltásig felerősödött. Ismét felhevülve tértünk "haza". A sátorban lehúzzuk a dzsekit, megválunk a pulóverektől, levetjük a cipőt, és könnyű öltözetben, mezitláb belépünk a "Búvóhelyre" Itt folytatódnak a dolgok. Egyből egy élő tánc ritmusába esünk. Valaki meggyújt egy fáklyát, aztán még egyet és még egyet. Táncolunk a fáklyákkal, a fáklyák között. Eltáncolunk egy táncot, aminek nine neve, nincsenek lépései, "figurái", ami csak akkor egyszer jött létre, értünk és általunk. Elakad a lélegzetem, attól félek, elájulok. Ekkor valaki a kezembe nyom egy fáklyát. Egy új forgatagba esek, visszanyerem, vagy inkább végre megtalálom saját ritmusomat. Ugy valahogy, mintha egész testem a szivem ritmusát követné, ilyenkor az ember könnyűvé és súlytalanná válik, áttöri a fáradtságot. Nyilik az ajtó. Kirohan valaki, mögötte a többiek. Mezitláb a fűben. A patakhoz. Előttünk a viz. Éjszaka. Nevetünk és kiáltozunk. Valahol előttünk láng ég a parton. Kiugrunk a vizből, nedves lábbal egyenesen a tűzbe. És felfedezzük a világ legegyszerűbb játékát: egy kötelet, kifeszítve a viz fölé - átugrunk a túlsó partra. Valaki mindig beleesik a vizbe. És újra a tűzbe, és újra a kötélre. Ez biztos még sokáig eltartott volna, de a józanabbak résen voltak, és lecsendesítettek minket. Visszatérünk. A tető alatt forró vizbe ugrunk, levetjük átnedvesedett ruháinkat. A "Búvóhelyen" félhomály van, ég a tüz. Elhelyezkedünk körülötte. Álom és ébrenlét határán pihenünk. Van, aki elalszik. Van, aki halkan dúdol valamit. Elszenderedtem egy pillanatra, távol a tűztől. Érzem, hogy valaki pokrócot térit rám óvatosan... Könnyű érintés a vállamon. A sürü félhomályban Ryszardra isme48