Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

rek. Csendesen mondja: "egy rövid út áll előttetek, amit csukott szemmel kell megtennetek. Valamennyiőtöktől egyformán függ, sikerül-e ez a kaland." Megyünk egymás mögött, fogjuk egymás kezét. Bizonytalanul lépünk, az épület mögött egyenetlen a terep, de minden valódi, vagy elképzelt veszélyre figyelmeztet az előttem haladó keze, és én is felelősnek érzem magam azért, aki mögöttem jön. Többször is elűzöm magamtól a félelmet, és a kisértést, hogy kinyissam a szemem. A bizalom mégiscsak erősebb. Vizcsobogást hallok. Az előttem levő megcsúszik, erősen tartom, visszanyeri az egyensúlyát, nekem eközben a mögöttem jövő segit. Nem nyitottam ki a szemem. Sekély vizben járunk, nem tudom, mi van előttem, de már nem félek. Ugy sejtem, ugyanabban 8 patakban vagyunk, mint az előbb, úgy sejtem, az árral szemben megyünk, tízegynéhány méter hosszú láncban. Megállunk. Valaki csendesen igy szól: "próbáljátok felismerni egymást, a vizén keresztül." A lánc elszakad. Vizbemeritem a kezem. Egy nedves tenyér rátalál az arcomra. Az én tenyerem is ezt teszi. Pelfedezzük egymást. Vagyunk itt egy páran, nem tudom hányan. Közelebb megyünk egymáshoz, hogy könnyebben megtartsuk egyensúlyunkat. Megint dúdolunk valamit, ami ott született. Fentről néhány csepp viz hullik ránk. Lehetséges, hogy valaki ezt józan észszel hisztérikus reakciónak itéli meg, de ez a néhány csepp viz az arcomon rendkívüli élményt nyújtott: mintha először találkoztam volna az elsővel. Valaki azt mondja, hogy kinyithatjuk a szemünket. Kinyitom: nagy a fényesség, mindannyian ott állunk, szorosan egymás mellett, a nap az arcomra süt. Megrázó élmény. Valaki csendesen sir. Akkor még nem tudtam, hogy mindez csak előjáték volt, a kaland kezdete, ami csúcspontját - a következő nap tapasztalatai, a közös cselekvések, a világ felfedezése, önmagunk keresése, az improvizáció és az alkotás öröme után - a következő éjszakán érte el, melynek végén minden, amit addig átéltünk, egésszé állt össze, hatalmába keritett minket /lehet, hogy nem mindenkit, de a többséget biztosan/, és robbant... Nem tudom, hogy kronológiai sorrendben mesélem-e el a történteket. Mindenesetre a reggel egy hosszú vándorutat hozott. Az erdőn, a mezőn, a fiatal fákból álló ligeten át. Az út mindennapos, szokatlanul mindennapos. Belül nagy csendet és nyugalmat érzek. A TÖBBIEK arcán is egyre kevésbé látszik a hétköznapok szürkesége. Semmi sem vált ki kritikus mosolyt, csodálkozást, viszszautasitást. Vannak állomások ezen az úton. Csoportokra bomlunk, 49