Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeuszs Burzyiiski: Grotowski útja a források felé

tudok, megvannak a szokásaim, megvannak a munkamódszereim, a szórakozásaim. .. És hirtelen kiderül, hogy van bennem még valami. Nagyon erős és nagyon alkotó élmény volt ez, a véletlen ilyent nemigen idéz elő. Más, mint mikor az ember lát egy jó szinházi előadást, vagy kirándulni megy az erdőbe vagy a hegyekbe. Ugy gondolom, Grotowski azt javasolja, hogy másszuk meg azt a hegyet, amit nekünk gyakran a másik ember jelent. Grotowski olyan élményt nyújt, ami normális körülmények között elérhetetlen: egy másik ember vagy embercsoport közelségének valóságos élményét. Nem számit, hogy utána tovább kell menni az életben, hogy küszködni kell. Mert Így már van némi erőtartalékunk. Mert ez az élmény erőt ad." E vallomásból levonhatjuk azt a következtetést is, hogy az ilyen tevékenységeknek terápiás jellegük van. Találkoztam is efféle következtetésekkel, de azt hiszem, ezek elhamarkodottak. A terápia címzettje: a beteg. Ez a program viszont közönséges, átlagos embereknek szól. Abban az időszakban, mikor speciális szempontok szerint válogatták ki a résztvevőket egy-egy vállalkozáshoz, a szelekció azt a célt szolgálta, hogy kiszűrjék azokat az embereket, akiknek ez az élmény nem megfelelő, például azokat, akik hajlamosak a hisztériára. Ha egyáltalán beszélhetünk itt terápiáról, ezek a tevékenységek csupán annyira terápiás jellegűek, amennyire valamennyi művészeti és kulturális tevékenység az. Grotowski szinház utáni munkáiban - főleg azokbsn, smik hosszabb ideig tartottak, mint például a "Special Project" vagy a "Hegy-Vállalkozás" - úgy vélem, nagyon lényeges volt, hogy hogyan szerveződtek azok a körülmények, melyek a réc-ztvevők számára megkönnyítették, hogy egy időre kiszakadjanak a hétköznapokból. Mert itt és most csak igy lehet létezni - vagyis, ha kilépünk a hétköznapokból, társadalmi szerepeinkből /többek között/, az élet mindennapos játékaiból - amik felfegyvereznek bennünket az egzisztenciális harc követelményeivel szemben - sajátos módon letesszük a fegyvert, letörjük a lelkünk mélyén szunnyadó, a másik emberrel szemben érzett félelmet, az érdeknélküliség állapotába kerülünk. így az ember kinyilik a többiek felé - ami elég rendkívüli etikai-morális élmény -, s ez lehetőséget ad arra, hogy sajátos kapcsolatba kerüljön és együttműködjön velük, hogy szavak nélkül is megismerje és megértse őket, megossza velük érzelmeit, sőt, bár ez talán kissé hihetetlenül hangzik, energiát adhat nekik és energiát merithet belőlük. Mindez teljes mértékben valóságos, a dolgok lényege nem az egzaltáció vagy a meditáció különleges érzelmi állapotá36