Késmárky Nóra: Lengyel parateátrális kísérletek a 70-es években (Színházelméleti füzetek 15., Budapest)

Tadeusz Burzyiiski: Special Project

bői néz rám. Ez nagyon kényes ügy, annyit mondhatok csak rola, hogy ez érzelmi disszonancia érzése okozta, és ez azonnal leblokkolja és bezárja az embert. Mikor valamennyien összegyültünk, elindultunk az erdőbe. Néhány perc múlva kiértünk egy felszántott földre, ahol égett a tüz. Volt a közelben egy zsák, tele gabonával. Ryszard mondta: "Elvetjük a magot - mi magunk." Olyan jelszó-impulzus ez, amit nem kell megmagyarázni. Elkezdem, de - látszik, hogy működik a gát nagyon hamisnak érzem. Gondoltam, hogy esetleg kiszállok, hogy legalább a többieket ne zavarjam, de akkor rátaláltam egy másik emberre, aki szintén kissé elveszett volt. Megpróbáltuk együtt megérezni... a földet. Ezt nem tudom jobban megmagyarázni, ahhoz ugyanis ki kellene lépnem önmagamból, s mindent kívülről kéne látnom; lehet, hogy bizonyos távolságból képes lennék leirni ezeket az eseményeket, de, primitiv módon, akkor is csak azt Írhatnám, hogy a földön hemperegtünk - mert ebben az esetben valószínűleg igy nevezném a dolgot. Vannak, akiknek az Apocalypsis bizonyos jelenetei valami hasonlót jelentenek. Nem akarok analógiákat felállítani, csak világosabban meg szeretném magyarázni, mi ez, s olyan példákra szeretnék hivatkozni, melyek megkönnyítik a megértést. Kialszik a nagy tüz a mezőn. Ryszard azt mondja, eljött a pillanat, mikor el kell válnunk egymástól egy órára. Mindenki egyedül lesz az erdőben. Tudtuk, hogy egy kürt-szignál, ami több kilométer távolságra elhallatszik, fogja majd jelezni fél éra elteltét, és hogy szaggatott kürtjelek sorozata segit majd visszatalálni. Tudtuk azt is, hogy a terep nehéz, kissé veszélyes, de nem annyira, hogy az életünket kelljen féltenünk. Ugy indulok el, hogy tudom, ha valami baj ér, ötvenen indulnak a segítségemre. Mégis rossz érzés megválni a többiektől. A magányt akkor nagyon nehéz volt elviselni. Eleinte még hallottam itt-ott, egyre távolabbról az ágak reccsenését, a távolodó léptek zaját, egy idő múlva azonban teljesen egyedül maradtam, az erdővel. Szükségem volt arra, hogy közel érezzem magam valamihez, elkezdtem társat keresni. A patak felé igyekezve beleestem a mocsárba. Egy fa az ágát nyújtotta nekem, segítségével sikerült kikapaszkodnom a sárból. Hozzásimultam a fához, és valami melegséget éreztem. Kicsit - ha a hétköznapok szemszögéből nézem egzaltált állapotban voltam. Visszafelé hanyatt homlok, toronyiránt rohantam a kürt hangjának irányába, hajtott a türelmetlenség. A "Búvóhelyre" a pitvaron át - ahol sáros csizmáinkat levettük lehetett bejutni. Odabent - teljes sötétség. Belépek. Érzem, hogy 52