Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)
Három Strindberg-dráma elemzése - Haláltánc
sőt a férfi utolsó szavai megbocsátó felmentésre utalnak: "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek!»^1/ Ezek a bibliai szavak - mint a dráma záróakkordja - az egyedi helyzetet végelegesen egyetemessé, az életszituációt léthelyzetté tágítják. És éppen mivel az elemzett viszonyrendszer, a földi pokol mint az emberi lét specifikum a jelenik meg, ezért nem lehetséges végső megoldás; a dráma mögött álló strindbergi világkép természetéből fakadóan a halál mint a "játszma" lezárása, csak esetleges és látszólagos lezárás. Igy a drámai sors itt is hasonló értelmezést nyer, mint a Julie kisasszon yban: maga az egész élet válik sorss á /tehát a Kapitány számára a halálban nem sorsa testesül meg, mivel a halál itt - metafizikai értelemben - nem egylényegü a drámai alak létével, nem a figura belső tartalmai vezetnek hozzá/. Pontosabban a lét, a létre itéltség az alakok sorsa, ami többé már nem az egyéniségből fakad, sőt az egyéniség végletesen alárendelt a sorsot megtestesítő és számára külsődleges létfunkció betöltésének. Bécsy Tamás szerint Strindberg korai drámáiban a nemek harca mint - a strindbergi világképből következően - ontológiai alapmozzanat, a drámai ábrázolásban megegyezik a Jó és a Rossz, az ^sten és a Sátán alapviszony szerkezetével: "...ha a férfiban és a nőben a hatalmat megszerezni akaró erők természettől, nemiségből - vagy ahogyan Strindberg mondja a "fajból" - erednek, azaz ha ontológiai alapmozzanat, akkor a nemek szerkez etile g olyan princípiumok, mint a jó és a rossz, a középkori moralitások szerint az Isten és a Sátán. /.../ az ilyen szerkezetben, miként az Ur és a Sátán, a férfi és a nő sem győzheti le a másikat véglegesen, legfeljebb átmenetileg. Ez azonban nem juttat érvényre sorsot, mert csak epizód."/^ö/ Ugyanúgyj ahogy a Kapitány halála, veresége is "epizód" a drámában ábrázolt léthelyzet szempontjából. A lét mint idegen hatalom magasodik az ember, az egyén fölé, s az egyén éppen azért kényszerül "vámpir-viszonyra", mert az ember többé nem birtokbavevő. Az egyén nem veheti birtokba és nem teremtheti meg létét, mivel a lét veszi birtokba az egyént. Az ember számára nem létezik önmagán kivüli 77
