Kiss Eszter: Világkép és drámai forma összefüggése Ibsen és Strindberg műveiben (Színházelméleti füzetek 14., Budapest)
Három Ibsen-dráma elemzése - Solness építőmester
ennélfogva jelentós egyéniségű /mint például Nóra vagy Alvingné/. Itt azonban az alakoknak társadalmi vetületét nem, csak pszichológiait ismerjük meg. Másfelől viszonyba lépésük és annak tragikus következménye egyedi és esetleges, tehát nem testesit meg szükségszerűséget, ami a drámának ontológiai törvényszerűségeiből, létformájából következő tartalmi és egyben formai velejárója. A drámai alakok hiányát maga az a mód fedi fel, ahogyan Ibsen megpróbálta drámaisággal felruházni figuráit. Hilda és Solness is hétköznapi kisember lenne a maga szubjektiv és egyéni problémáival, ha Ibsen nem patologikus személyiségekként mutatná be őket. Ennek a fajta jellemábrázolásnak a jelentőségét sokan hangsúlyozzák a szakirodalomban, sőt H.J. Weigand - a drámát három sikon értelmezve - az abnormális személyisé/52/ gek ábrázolását, kölcsönhatását tematikának fogja fel,' Hilda infantilis szexualitását állitva a középpontba. Ennek az ábrázolási módnak azonban tényleges jelentősége - a mű megformálódása szempontjából - abban áll, hogy objektiválja az alakok szubjektiv tartalmait /az analitikus technikával öszszekötve - 1. : Hilda romantikus emléke Solnessről, melynek révén Solness bálvánnyá, hőssé növekszik tudatában; vagy Solness elképzelése démonikus segitőiről, az, hogy saját képzeletének valóság-teremtő erőt tulajdonit/. Tehát a kicsinyes és kisszerű alakokat Ibsen kiemeli a mindennapokból, drámai hősökké növeszti és jelentős egyéniségekként láttatja azáltal, hogy saját beteges önértékelésük szerint ábrázolja őket. Igy adva a szereplők szubjektivitásának objektiv jelenlét e t és jelentősége t, visszamentve a műbe a drámaiság e két előfeltételét. A szimbólumtechnika a drámában szintén objektiváló funkciót tölt be, amennyiben a szimbólumok objektiválják a Solness /és részben Hilda/ egyedisége számára szubjektive fontos folyamatot, egy egyedi lény esetleges és benső, pszichikai folyamatát, pszichológiai sorsát. A szimbólumok /torony, légvár, otthonok és templomok/ általánosítják az egyénit és az egyedit, az esetlegességnek pedig a szükségszerűség, a drámai sors látszatát adják. Mert 44
