Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjátszás művészete

hogy ki ez az ember, azt sem tudja, hol tartózkodik, lakásán, kórházban vagy börtönben-e. És azt sem tudja - legfeljebb a szinészalak viselkedéséből sejtheti -, hogy milyen helyzetben van a szinészalak: szabad-e vagy fogoly, (ez csak a későbbi jelenetek folyamán derül ki). Mégis a szinészalak viselkedése igy is kivált belőle valamilyen érzelmi reagálást, nézői alaphangulatot aszerint, hogy mit érez, mit képzel és mit gondol a szinészalak környezetéről, helyzetéről, s hogy ez a lelki tartalom milyen mértékben érzékelhető a számára ismeretlen személy viselkedésében. Az érzésekkel, gondolatokkal, belső cselekvésekkel telitett szinészi képzelet irányítja az érzékelhető testi megnyilvánulásokat és ezen át a néző érzelmi, hangulati beállítódását, a közönség reagálását. De csak abban az esetben, ha a szinészalak többrétegű belső és külső kapcsolatot teremt élo és élettelen környezetével, a szinjáték valóságos és elképzelt adott körülményeivel, az őt körülvevő helyzettel. A szinészalakot övező helyzet felszíni rétege a közvetlenül érzékelhető környezet. Az előbbi példánál maradva: csupasz falak, semleges bútorzat, félhomály, majd éles fény és hivó szó kivüirŐl. De a szinészalak képzeletének azt is tartalmaznia kell, hogy ki és mi rejtőzik az érzékletes réteg mögött, a szinészalakon kivül is. Lakásának másik szobája, kórházi vagy börtönfolyosó? Ki szólította? Ki gyújtott fényt? Lakótársa, ápolója vagy a börtönőr? Kit és mit lát, amikor kimegy a szinpadról? A diszletfalak festetlen hátterét, szinészkollégáit, az ügyelőt, esetleg a figyelő tűzoltót vagy pedig az elképzelt szomszédos helyiséget, lakótársát, az ápolót, a börtönőrt, és továbbmenően mindazokat a személyeket, akikkel története folyamán kapcsolatba került vagy a további jelenetekben kapcsolatba kerülhet: az emberek közötti társadalmi helyzetet, amelyben tevékenykednie kell. A színésznek cselekvései megválasztásához és végrehajtásához azt is el kell képzelnie, amit nem lát és nem hall. (Macbeth látja meggyilkolt áldozatát a vacsorán, Hamlet látja és haUja atyja szellemét anyja szobájában, noha sem a nézők, sem a játszótársak nem észlelik közvetlenül a reagáló szinész képzeletében és játékában megjelenő szellemalakot.)