Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A színjáték-egész alkotói

élet is létrehoz, például a mitikus alakokat és történeteket, a­melyeket az irodalom vagy a festészet továbbfejleszt, kiegészít, ujjáalkot. Saját vagy más művészetek területéről is átvesznek, ujjáalkotnak preformációkat. Amphytrion történetének majdnem negyven drámai feldolgozását ismerjük. Jézus Krisztus szenve­déseit számtalanszor irták és festették meg újra és újra. Ezek közül mindegyik teljes értékű és megújítható művészi alkotás le­het, akárcsak a rendező számára a dráma előzetesen megalko­tott szövege. Az alkotó rendezőnek a valóságból és a drámából szerzett élményei képzeletében az un. rendezői látomás formájában szin­tetizálódnak. Képekben és hangokban, színekben és melódiákban, mozdulatokban és testtartásokban stb. Megkülönböztetünk első, második, harmadik stb. és utolsó rendezői látomást. Az első rendezői látomás még általános, csak helyenként világos, minde­nekelőtt a szinjáték-egész alaphangulata bontakozik ki benne. Azu­tán fokozatosan tisztul, mélyül és konkretizálódik, az érzések és alakzatok kavargásába beleszól a mélyitő és épitő értelem. Az utolsó rendezői látomás - amely csak a próbamunka befejezése­kor nyeri el végleges formáját - már meghatározott színpadhoz, konkrét szinészszemélyekhez kötődik. A rendezői látomásokban megelevenedő eseményeket a rendező nem csupán szemléli belső látásával, hanem beléjük helyezkedve képzeletében végigéli cse­lekvéseiket, bensejében minden szerepet eljátszik. A színész rendszerint egyetlen egy szerepet^ játszik, de belül és kivül is. A rendező a szinjáték-egész minden szerepét eljátssza, de a lá­tomásalkotás folyamatában csak belülről, azután ő Is megeleve­niti külsőleg is a szinpadi alakokat, de csak sajátos irányító, Ösztökélő, rendezői színjátszással a próbákon a színé­szek számára. A sajátos rendezői szinjátszás nem műalkotás, hanem a szinpadi műalkotás megvalósításának hatékony eszköze. Vannak rendezők, akik a szerepeket minden részletében elő­re kidolgozzák, és utánzást követelve a színészektől előjátsszak. Ez általában helytelen gyakorlat, csak kivételes esetekben alkal­mazandó, például tömegjelenetek betanításakor. Az előadásban megérződik, hogy a színészek a rendezőt utánozva készen kapott formákat ismételnek-e, vagy az ő sugallmazására saját élményeik­ből, saját lelkiviláguk gazdagságából a lkot ják-e játékukat. 44

Next

/
Thumbnails
Contents