Hont Ferenc: Kis színházesztétika (Színházelméleti füzetek 10., Budapest, 1978)

A cselekvés esztétikája

lós vagy Major Tamás egyéniségére, akármennyire leplezik magukat. Ahogyan a legabsztraktabb festményben vagy szoborban is összetéveszthetetlenül ráérzünk például Bortnyik Sándor, Pablo Picasso, Viktor Vasarelli vagy Henry Moor, Vilt Tibor művészi egyéniségére. Egységes kettősséggel hat a szinészalak a színpadon a partnerre és egyúttal a színpadról a nézőkre, a képzőművészben egyesült emberi és alkotói személyiség egységesen kettős hatással van művén át egyenesen a közönségre. A színjátékban ugyanis az embertől emberig oda-vissza ivelő cselekményfolyamat sajátosan bonyolultabban, többrétegübben jelentkezik. A képzőművészt a nézŐ alkotás közben esztétikai szempontból nem szemléli, csak a művet. A mindennapi életben az egymással cselekvő emberek rendszerint egymásra figyelnek, egymást nézik. Ritkább, kivét élesebb alkalom, amikor mások is nézik őket. Ezekben a kivételes alkalmakban megjelenő külső közönség, a néző feltűnése jelzi a színházművészeti esztétikum fejlődésének csiraformáju kiinduló pontját. (A görög-latin theátrum = szinház, eredeti jelentése: - néhőhely.) Végül egységesen kettős és többrétegű nemcsak az alak és a partner, az egymásra ható és közönségre ható cselekvésfolyamat, de a szinészalakok környezete is. A cselekmény egyszerre játszódik a valóságos színpadon, a szinészalakok tevékenységének szint erén és ugyanakkor a megelevenített eseménysorozat érzékeltetett, képzelt színhelyén: távoli országokban, rég elpusztult birodalmakban, vagy akár az űrben, a csillagok között (például Az ember tragédiájában). A közönség esztétikai élménye csak akkor jön létre, ha a szini műalkotás képes elfogadtatni a nézővel, hogy amit lát és haU. valóság és elképzelés, él és nem él, megformált tartalom és tartalmas forma. Ha tiszta valóságként vagy üres formaként fogja fel a néző a játszó személyeket, a cselekményt és a színpadképet, akkor művészi élmény helyett csupán kellemes vagy kellemetlen érzések támadnak fel benne. Az esztétikum mindig örömet kelt, kellemes vagy fájdalmas örömet, de a kellemes vagy kellemetlen érzések, az öröm vagy a fájdalom összetéveszthetők, de nem azonosak az esztétikai, a művészi élménnyel.