Földényi F. László: A polgári dramaturgia kialakulása Angliában - A restaurációs dráma (Színházelméleti füzetek 7., Budapest, 1978)
III. A restaurációs tragédia
-ben olyan taktikázgatásnak kell tekinteni, amely a drámai ; konfliktus megoldását kijjebb tolja, anélkül, hogy lényegileg hozzájárulna a megoldáshoz./ A tragikus konfliktusok megoldhatatlansága következtében a darabok megoldásai és a királyi felmentések olyan gesztusoknak tekinthetők, amelyek egyrészről megfelelnek ugyan a korabeli francia'társadalom követelményeinek, másrészről azonban alapvetően rányomják bélyegüket a drámák egészére. Augustus . . vagy Tullus felmentése drámailag nem zár le ugyan semmit sem, csupán a külsődlegesség szintjén, viszont e felmentés ténye mégis a darab egészét sajátosan strukturálja: a hősök számára a király /illetve az ő révén/ a társadalmiság létező dolog, de szubjektive csak transzcendens módon képesek hozzá viszonyulni. Ez okozza azt, hogy a szereplők jogosan reménytelennek tekintik azt, hogy konfliktusaikat szubjektive is megnyugtatóan meg lehessen oldani, ugy, hogy egyéniségük egészét is megőrizhessék. A Horatiusban Camilla következőképpen szól: "Nélkülünk dönt az ég sorsunkról rendszerint, / S közömbösek neki a mi érzelmeink." /III/3/ - s ő is, és szerelme, Curiatius is csupán sóhajtozni képes és a balsorsra, valamint a végzetre tud hivatkozni, hiszen objektiv helyzetük lehetetlenné teszi számukra, hogy alakitólag vegyenek részt ebben a világban. Szükségszerű, hogy amikor az öreg Horatius panaszukra vigaszt keres, kizárólagosan Róma jövőjét illető bombasztikus semmitmondáshoz tud menekülni. Hasonló, szinte komikus szituáció alakul ki a Polyeuctében, aholis a szerelmi háromszögben senkisem féltékeny a másikra, hanem mindannyian sajnálják egymást, ugyanis mindenki érzi, hogy egy elvont, személytelen - ám ugyanakkor mégis létező és az egyéni sorsokat meghatározóan alakitó végzet kezében fogoly. Ugyanez vonatkozik Ximena indokolatlan félelmére a Cid első jelenetében, vagy azokra a lirai betétekre, amelyek az infánső /Cid/ és Sabina /Horatius/ szájából hangzanak el - a transzcendenciához ugyanis kizárólagosan egyoldalúan és szubjektiven lehet viszonyulni. Ilyen szempontból Corneille művészileg felülmúlhatatlanul formálta