M. N. Sztrojeva: Sztanyiszlavszkij rendezői kísérletei, 1917-1938 (Színházelméleti füzetek 6., Budapest, 1978)

Befejezés

Befejezés Az a rendkívül sokrétű szinpadi kutatómunka

5 amelyet Sztanyiszlavszkij élete utolsó két évtizedében végzett, rendezői művészetének uj vonásait tárta fel. A "gyökerek" és nem az "eredmény" rendezője, akinek minden alkotása az élet talajáról szökkent szárba, nem pedig puszta eszmeszülemény volt, most mintha egyre kevesebbet törődött volna az előadás külső formájával. A "szinészre épitő szinház" pártján állva mind gyakrabban ismételgette, hogy kezdi "elveszteni érzékét a rendezéshez", hogy idegenül áll a szinpadkép megformálásának "divatjával", illetve a diszlettervező jogainak kiszélesítésével szemben. Egy "uj tipusu rendezőről" álmodozott, aki csak azoknak a fogásoknak van birtokában, melyek révén befolyást gyakorolhat a szinész organikus természetére. A rendező legfőbb gondja, hogy helyesen megragadja az "alapproblémát", s a darab "közvetlen cselekményét" ehhez elvezesse. Hogy eközben miféle beállitások jönnek létre, milyen diszletekre lesz szükség, ez korántsem olyan lényeges. Végül olyan előadás is megfordult a fejében, "melynek során a szinészek nem tudják, hogy aznap a négy fal közül melyik nyilik meg a nézők előtt".

1 Meglehet, hogy ezért alakult ki az az elképzelés, miszerint Sztanyiszlavszkij kései munkásságát bizonyos "formátlanság" jellemzi, illetve, hogy öröksége csak a "rendszerben" maradt eleven. Ha viszont figyelmesen szemügyre vesszük rendezéseit, akkor bennük egy sajátos, kiegyensúlyozott művészi rendszerre bukkanunk. Az igazságnak és a költészetnek azt a harmonikus egységét, amely a Csehov-rendezések varázslatos sajátsága volt, Sztanyiszlavszkij most szilárdsági próbának veti alá. 74