Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

azonosság és nem-azonosság dialektikája épp abban ragadható meg, hogy a dráma vertikális "határai• változnak, zsugorodnak vagy tágulnak; a horizontális határai lényegében azonosak maradnak. X Á tér és az idő mindenhol korrelációt, illetve reflexiós viszonyt alkot. A tér felfogható ugy is, mint amit a cselekvések betöltenek, mint ami azáltal jön létre, hogy a cselekvések megvalósulnak. Az alakok cselekvésének alapja a szituációba zárt viszonyrendszerük, következménye pedig a cselekmény, amivé ui. a cselekvések egységesülnek. Teljesen egyértelmű ebből, hogy a cselekmény az alakok viszonyrendszerének megjelenítésével egyenlő. A valódi drámai teret a viszonyrendszer hozza létre, az alakok vonatkozásai, s igy aokkal adekvátabban "szellemi erőtérnek" nevezhetnénk. A szöveget olvasva még benső látásunkkal sem szükséges pontosan látnunk a tér fizikai határait /falakat, fákat, hegyeket stb./, vagy a fizikai tartozékokat, amelyek végülis térré teszik a szó szoros értelmében vett teret. A konkrét, szó szoros értelmű tér voltaképp lényegtelen. Pontosan elég tudnunk, hogy az pl. "Athén és egy közeli erdő", s hogy a müvet a 16. század legvégén irták. Mindebből megérthetjük mindazokat a cselekményegységeket vagy mozzanatokat, s azokat a jellembeli stb. tényezőket, amelyek a konkrét tér miatt váltak a mü részévé. Ha ez nem igy lenne, nem lenne lehetséges ugyanahhoz a drámához más és más szinházi előadáskor különböző konkrét tereket felépíteni. A tér ui. a cselekmény megvalósulása révén ismét az irói közlés, a mondanivaló, illetve az ebben megjelenő emberi lényeg megjeleni-