Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
törvényazérusé gek. A nyelv konkrét megnyilatkozásként, egy drámai alak vagy a szerző, vagy mindkettő konkrét beszédeként jelenik meg. Az előbbi elemzésben láthattuk, hogy a szó mint beszéd a valóság ontológiai rétegeinek ugy a betetőzője, mintegy "összefogalója", hogy meglétükre a legtöbb esetben a szóból következtethetünk. Ugyanigy, a műalkotás szövege az ontológiai rétegek "fölött" helyezkedik el, de ugy, hogy megléte utal az "alatta" lévő létrétegekre. Mi ebből az utalásból tudunk azok meglétére következtetni. A szó rétege tehát mint az egynemű közegek anyaga az alapozó réteg; és mint beszéd az ontológiai rétegek - előbbi értelmű - "összefoglalója" vagy konkrét megjelenítője. De a nyelv mint az egynemű közeg anyaga nemcsak az alakok létét alapozza meg, hanem a teljes műalkotásét. A fentiekből egyértelmű, hogy a drámai műalkotás a szónak elsődleges értelmében mint szöveg, mint beszéd létezik. A mü egészét mégsem lehet csak szónak, legfeljebb szavakból álló képződménynek tekinteni; méghozzá azért, mert a szavak valamit jelentenek, s ezen a réven felidéznek. 11 A dráma szavakból áll, de nem egyenlő a szavakkal. A mi szempontunkból a szónak az a kitüntetett szerepe a fontos, hogy a valóság legtöbb, normális esetében ós helyzetében a szó mint megnyilatkozás teljesen elegendő, hogy az ember mindkét létrétegéről tudomást szerezhessünk, vagy szükségképpen feltételezzük meglétüket. Ennek következménye, hogy csak a szavak, a szavak önmagukban is képesek felidézni egy teljes embert, mint létezőt. Azonban az a probléma, hogy a drámai mü szövegét az alakok és az iró, illetve végső soron mind a kettő megnyilatkozásának tekinthetjük, további ontológiai kérdéseket vet fel, épp az alakok létét Illetően is.
