Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
Ha a drámai alak létét lényegében a mü szövege idézi fel, akkor - ugy tűnhet - igaza van Roman Ingardennek, ő a műalkotást un. intencionált tárgynak tekinti, természetesen a benne megjelenő alakokkal együtt. A Time and Mpde3 of Being c. könyvében irja, hogy a műben lévő mondat intencionált produktum, s mindaz, amit felidéz, nem a sajátja, csak annak - a felidézettnek - tulajdonltjuk . Azt ia mondja, hogy a mondat forrása a szerző mondatte12 remto aktusában van. Igy az intencionált tárgy - a szöveg - egy "önlétezőre" mutat, s abban található meg létezésének alapja; tehát a mondat ontológiai eredete azonnal rámutat a mondatokat megteremtő reálisan létezőre, az iróra. Ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a mü szövegét az iró olyan megnyilatkozásának kell tekintenünk, amely megnyilatkozásnak az összes forrása és eredője az Íróban van, azonnal kérdésessé válna az alakok objektivitása és különbözősége, s ezen keresztül az iró és az Objektum-1 vonatkozásrendszere.^ Az előzőekben láttuk, hogy az iró nem "önmagából" teremti a műalkotást. Már a mü létezésbe kerülésének alapjót adó nyelvet, mint az egynemű közeg anyagát és a speciálisan az irodalmi műalkotások létét jellemző münemi és műfaji törvényszerűségeket sem "önmaga produkálja önmagából". A mü eredői az irón keresztül az Objektuun-l-be .nyúlnak, akár közvetlenebbül - a közvetlen élmény révén -, akár közvetettebben - az iró egész múltjának, egész valójának révén. A műben ábrázolt valóság elemzésekor éppen ezért arra kell rámutatnunk, hogy az iró megismerő, elemző stb., majd tárgyi-gyakorlati, érzéki tevékenysége az oka a mü létezésbe kerülésének, de nem magának a műnek. A Mü és az ábrázolt alakok oka - ha okozatnak tekintjük őket - az Objektum-1 ós a hozzá való viszony.
