Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

lőle is - és önmagából is - kiküzdendő emberi lényeg jelenik meg; mi

g a Befogadó számára mint saját megélt és valóságos környezete. A tér és idő bonyolult egymásra vonatkozása a cselekmény azon pontjain tapintható ki legjobban, amelyekben a drámai alakok belépnek a térbe, vagy elhagyják azt. A szakkönyvek általában csak dramaturgiai kérdést látnak az alakok "ügyes" vagy "ügyetlen" mozgatáséban. Voltaképpen azonban arról van szó, hogy ezeken a pontokon a tér, az idő és a cselekmény "keresztezik" egymást, mintegy csomópontot alkotnak. Az alakok ki- és belépése csak akkor dramaturgiai kérdés, ha a drámán belüli folyamat alapjának az időt tekintjük. Mivel azonban e folyamat alapja végül a mondanivaló, a világkép rögzítésének egymásutánisága, egy drámai alak akkor léphet a térbe /vagy onnan ki/, amikor a szituációt cselekménnyé alakító benső dinamizmus kivonja. Az alakok igy sohasem a "színtérre" lépnek, hanem a dráma erőterébe. Nyilvánvaló, hogy sem Teiresziász, sem Fortinbras, sem Tiborc nem akkor lép az erőtérbe, amikor "saját idejük" kívánja. Az alakoknak saját idejük nincs is. Idejüket, azaz a drámai erőtérbe való belépésüket, ottani megszólalásuk pillanatát, az erőtérből való kilépésüket stb. sohasem a nem is létező saját időritmusuk, hanem az irói világkép rögzítésének ritmikája szabja meg. Ha a folyamat alapja az idő folyása lenne, vagy ha a cselekményt kizárólag egy valóságos életfolyamat utánzásának tekintenénk /ami lényegében ugyanazt jelenti/, minden drámában találhatnánk olyan eseményeket, amelyek megvalósulásának időpontja "véletlen", s igy érthetetlen, megmagyarázhatatlan lenne. /Pl. a színészek megérkezésének időpontja a Hamletben./ Máskor az adott konkrét térbe az adott alak belépése teljesen hihetetlen lenne /pl. Tiborcó Bánkkal a