Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

fejlődés ut.-jai c. müvében,/ Ekkor a szituáció ós a cselekmény lényeges tartozékévá teszik a szituáció és a cselekmény számára merőben közömbös konkrét teret. Mivel a szituációból kibomló cselekvés már nem jellemzi a szituáció elemeit, az alakokat, megkísérlik a szituáció elemei köző iktatni a konkrét teret, hogy - elsősorban hangulat iságával - magát a szituációt vagy az alakokat jellemezze. Azonban ezt szervesen nem lehet megtenni, mert a térből nem indulhatnak ki vonatkozást és helyzetet létesítő vektorok. Ezért a színhely leírása, hangulatisagának megérzékitése az un, szerzői instrukciókban lehetséges. Ez kétségkívül része a drámai műnek, óm mégsem szerves része. A dialógusokban mindig kettős megnyilatkozás van - s ez a drámai nyelv egyik ontológiai alapjellemzője -, az Íróé és alakjaié. Az un. szerzői instrukció viszont mindig csak a szerző megnyilatkozása. Mivel a drámaíró maga sohasem egyik eleme a szituációnak, a szerzői instrukciókban elmondottak a dráma világán belül, de a szituáción kivül léteznek. Ez az oka annak, hogy nem szerves részei a műnek. S ha a táj, a tér hangulatét elsősorban a szerzői instrukciókban lehet rögzíteni, akkor végeredményben nem tehető a mü világának szerves részévé. Állat, fa stb, csak mint egy ember, vagy emberi tulajdonságokat hordozó jelenhet meg - de ekkor már megszólalhat, s épp állat vagy fa mivolta tűnik el. A teret nem lehet tehát a szituáció részévé tenni, s Így hangulatiaága sohasem lehet a dráma szerves része. Az eddigiekből egyértelmű, hogy reflexiós viszonyban van az idő mint kor ós a tér, mint ahol a cselekvések megvalósulnak és cselekménnyé egységesülnek. Gyakori jelenség azonban, hogy két idő mint két kor kerül egyetlen térrel reflexiós viszonyba: minden olyan drámában, amelynek cselekménye az iró történelmi idejéhez képest a mult-