Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

gaben tehát mindig szimbolikus, azaz tehát ilyen értelemben Is "erőtérnek*

1 nevezhető. A konkrét tér a drámában azért sem jellemző, mert a müvek szituációba zárt éle* * lenségeket idéznek fel, a az ebből adekvátén kibomT .iszonyrendszer a dráma valódi tere. A valóságban a tér önmagáért is létezik. Egy város térszerkezete vagy egy lakószoba milyensége stb., a kort és az adott embert /családot/ sokkal inkább jellemzi, mint a drámában. Â drámák konkrét tere, alakzata mint a kor lényegót kifejező, hordozó cselekményt körülfogó külsőség jelenik meg, önmagában és önmagáért nem lényeges. Mindezek összefüggésben vannak azzal is, hogy a drámát olvassuk. Minden csak benső látásunk számára jelenik meg. A benső látás számára nem a "látvány" részletezett valóság-hűsége adja a hitelességet. A benső látásban, valódi látványazerüen csak az emlékképek élnek élesen, amelyekben a részleteket már a külső, fizikai látásunk előzőleg megérzékelhette. Az iró által leirt konkrét teret sohasem láttuk, s részleteit éppen ezért sohasem érzékelhetjük, s ha megtörténne, fölösleges lenne. A legtöbb - s hadd tegyük hozzá: az igazi - drámaíró éppen ezért nem is ad térleirést, csak térmegjelölést. Tudja ui., hogy cselekményének nem a tér alakzatára, látványára, azaz konkrétságára van szüksége, hanem szimbolikus jelentésére. A valódi drámai tér, a vonatkozásrendszer erőtere szempontjából lényegtelen, hogy egy ajtó hol van ós milyen, hogy a bútorok barnák vagy másszinüek, hogy a házat körülvevő természeti környezet milyen "illatú, zamatu, hangulatú". A részletes szinleirósok általában akkor kezdődnek, amikor a munkamegosztás /stb., stb./ következtében az emberi cselekvések elvesztik önmaguk jelentését. /A kérdést - más aspektusból - elemezte Almási Miklós A dráma-