Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
Az idő és a tér
cselekménysor, amelynek megvalósulásahoz szükséges okok, mozzanatok egy Időpillanatban már létezők. Egy szituáció bonyolultsága az elemek /emberek/ számán í i - ez a fontosabb - tartalmaik gazdagságén múlik. Mini. uöbb ember ós minél gazdagabb, vóltozatosabb tartalommal kerül szoros vonatkozásba, annál összetettebb, bonyolultabb lesz a közöttük kialakuló vonatkozásrendszer, im ennek komplikáltsági, bonyolultsági foka szükségképpen limitált, mert a valóság mozgása, fejlődése, történetisége kizárja, hogy egy bizonyos összetettségi fokon tul ne legyen szükség csak később kialaku lható okokra, motívumokra, mozzanatokra a mozgás továbbhaladásához. A szituációnak, mint szinkrón viszonyrendszernek a megvalósulása csak diakrónióban lehetséges, ennek fő "tengelye" pedig a cselekmény. A cselekményhez mindig okok, motívumok, vagy különböző mozzanatok szükségesek ós szükségszerűen csak viszonylag azonos összetettség! fpkkal rendelkezhetnek az olyan vonatkozásrendszerek , amelyek lebonyolódásához, a cselekményhez, nincs szükség csak később kialakuló ós kialakulható okokra, mozzanatokra. Látjuk tehát a drámai mü cselekményének időtartamát - és igy a müvek terjedelmét - nem a műtől független ok, a nézők figyelőképességének határa szabja meg, hanem maga a münem konstltuáló élettény, a szituáció. A görög vagy a középkori szinházi előadás előadási egységei hiába voltak hosszabbak, az előadási egységeken belüli drámai egységek /egy tragédia, egy ciklus-rész/ időtartamát a szituáció törvényszerűségei határozták meg. Ez a problémakör ismét odavezet, ahová minden eddigi elemzésünk: az irói közléshez, a mondanivalóhoz. Csak azok az események, mozzanatok jeleníthetők meg, amelyek
