Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

Az idő és a tér

rézoltak folyamatán kivül. Ontológiai szempontból nem járna sok tanulsággal azoknak a diszkrepanciáknak az elemzése, amelyek a drámán belüli idő és az olvasás ideje, illetőleg ez utóbbiak között talólhatók. Még akkor sem a müvet jellemezné ontológiailag, ha az egyes olvasók "belső időtartamával" a befogadóra tett hatást hoznánk összefüggésbe. Hosszúnak és unalmasnak, rövidnek ós érdekesnek ugyanazt a müvet két befogadó nem a mü objektivitásai alapján tartja. Igy a befogadó "benső" ideje nem a Mü létjellemzőire világit rá, hanem a befogadó benső világára. Arra az egyéni ós társadalmi tényezőktől meghatározott pozlciójóra, amelyet a befogadáskor elfoglal. Ugyanakkor a most elmondottak is rávilágítanak, hogy a Mü létéhez azüksőges a Befogadó is. I A dráma mint műalkotás élettartamának és halálénak jellege viszont már alapvetően ontológiai jellemző. Minden szerves létező élettartama az adott létező természeti létrótegeinek törvényeitől függ, s un. fajspecifikumnak tekinthető. Az előzőekben utaltunk már arra, hogy egy dráma csak akkor pusztul el végképp, ha az a szó szoros értelmű anyagiság, amin az Írásjelek megjelennek eltűnik, elpusztul, s nincs senki, aki kivülről tudja a szöveget. Ez a tény rávilágít egyfelől arra, hogy a Mü létezésének alapja szó szoros értelmű anyagisága /papir stb./ és egynemű közegének anyagisága /nyelv/; másfelől, hogy létéhez - ha szó szoros értelmű anyagisága nem pusztul el a befogadókkal való kapcsolata szükséges, s ezen a kapcsolaton keresztül valósul meg a mü léte mint reprodukció.