Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

ségeiből ered, hanem a szituáció törvényszerűségeinek jellegéből. Egy ember teljes életét csak allegorikusán lehet egyetlen szituáció részévé tenni, s kizárólag csak akkor, ha a világnézet szerint az ember életének más lótszintről eredő törvényszerűségek adnak értelmet. E más létszintről eredő értelem szemszögéből az egyes ember egyénisége teljesen lényegtelen. Ebben az esetben ui. az ember életét meghatározó törvények a fontosak, s nem az, hogy egy egyéniség miként teszi magáévá vagy a sajátjává. Egy ember teljes életét mindig csak akkor lehetett drámában ábrázolni, ha a kor világnézete alapjaiban hitt ilyen törvényekben. Pl. az ókori egyiptomi misztériumokban Ozirisz életét, vagy a középkorban Everyman vagy Jederman életét a születéstől a halálig azért lehetett drámában megjeleníteni, mert a világnézet szerint nem az egyéniség volt a fontos, hanem a túlvilági, kivülről jövő törvények, és az, hogy az ember miként alkalmazkodik az életének kivülről értelmet adó törvényhez. Ezekben az esetekben az egyéniség feladásáról, az egyéniségnek a törvényekhez való hozzáalkalmazásáról van szó. A törvényekhez való alkalmazkodás nehéz vagy könnyű volta egyéni ügynek számit, érdektelennek, hiszen az a lényeges, hogy az ember saját egyéniségéről lemondva elérje a célt: ő maga váljon "eleven" törvénnyé. /A szocialista társadalom törvényei is függetlenek az egyéntől. Ám ezek a törvények a világnézetből fakadóan az egyéni cselekvésekben és ezek eredményeképpen születnek meg, ezek hozzák létre, s csak azután válnak az egyéntől függetlenné. A szocialista világnézet azt kivánja, hogy az ember egyéniségével, magatartásával tegye magáévá, tegye a sajátjáévá a törvényeket, hogy interiorizálja, s nem "magát tegye külsővé", ne ő maga váljon a törvényekké./