Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A cselekvés és a cselekmény
A primer valóságban élő valódi ember óletót a születésétől a haláláig meghatározó törvényszerűségeket egyszerűen lehetetlen egy szituáció részévé tenni. A szituáo«'ba olyan törvényszerűségek tartalmát is be kellene '',1 ,6üi, amelyek az egyén születése pillanatában még ki sem alakultak. A primer valóságban élő emberek története, eseménysora cselekvéseikből épül fel. Ezeknek a cselekvéseknek azonban az élet nem minden szakaszóban - vagy az adott szakasz nem minden cselekvésőnek - van értelme, azaz a társadalmi lótróteget tekintve külön, jelentést sugárzó jelentősége. A jelentések és értelmek mások lehetnek a cselekvő és mások a környezetében élő emberek számára. A cselekvő számára való értelem és jelentés a kitűzött céltól is függhet. Utólag is - egy bizonyos egység lezárulásakor visszafelé - minősithető jelentősnek vagy jelentéktelennek. A cselekvés értelmét a cselekvő számára önmaga is megadhatja, de megadhatják a körülmények is. A valóságban csak tudatos nevelői aktussal adhatunk egy másik ember cselekvésének értelmet. A primőr társadalmi valóság lényeges törvényeit a valóságban akkor is lehet ismerni, tudni, ha sem az adott egyén, sem környezete a lényeges társadalmi törvényeket nem valósítja meg. A drámai alakok cselekvései a törvények létével egyenlők, és a törvények bennük való léte teszi őket drámai jellemekké. Az alakok cselekvései mindig a társadalmi lényeget és jelentőst hordozzák, legfeljebb a befogadó az adott pillanatban nem realizálja a pontos és konkrét jelentést. Ez azt is jelenti, hogy az alakok cselekvései azórt valósulnak meg, hogy a teleológia, az irói mondanivaló jusson érvényre. Ezért a drámai alakok cselekvései közvetlenül nem a társadalmi törvényeket, hanem az irói mondanivalót hozzák létezésbe. Mivel azon-