Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

mit - ahol a fizikai megnyilvánulások jelentése van -, ha eltekintünk a cselekvések tanulással megszerzett, tanulás révén kialakított összetevőitől, vagy alapjainak egy . 'szétől, s a "pszichikai életet" valami "lebegő", a k *nyezetbelí konkrétumokhoz hozzá nem köthető képződménynek tekintjük. Igy ha a cselekmény az iró pszichikus életének mozgása, a történet pedig ennek az individualizált formája, akkor az Objektum-i társadalmi létrótege az irón keresztül kap létezést a műalkotásban. Ez a tény jelöli: a művész teljes személyiségével vesz részt ós van jelen a műalkotás cselekményében, ami mondanivalójának rétegét hozza létre. A drámai cselekmény fogalmának fenti értelmezése rávilágít, hogy van általánosan, absztrakton megfogalmazható aspektusa - pl. a keresés -, s van ennek individualizált megjelenése. Voltaképp ez az Individualizált helyzetsor a dráma cselekménye, s ennek sajátságos ontológiai jellemzői vannak. Az alakok cselekvéseiből kell kiindulnunk. Pl. A. I. Melden azt hangsúlyozza, hogy minden cselekvés valamiféle szabályhálózat

ban, rendszerint társadalmi szabályoknak, kritériumoknak, elveknek, erkölcsi normáknak 19 stb. hálózatában valósul meg. A. I. Melden a cselekvés külső beágyazottságára utal. Minden cselekvés az emberi idegrendszer működése sorén beiülről is sokszorosan "beágyazott", belülről is sokféle viszonyrendszerben valósul meg. Ez a kétféle öszszefüggósrendszer minden cselekvést sokkal bonyolultabbá tesz, mintsem, hogy a jellem és cselekvés egyszerű összefüggéséről beszélhessünk. A pszichológia mai álláspontja egyértelművé teszi, hogy minden cselekvés az ember természeti létrétegében lezajló folyamatok következménye. Azonban az is telje-