Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

a státusz-törvények alapján való megítélés voltaképp egy eszme, egy Idea alapján való élés és megítélés; aminek következményeként a személyiség és megnyilvánulásai az eszme, a gondolat vagy a fogalom megnyilvánulásává változnak. Megítélésünk szerint az utóbbi évtizedekben megszaporodott kétszintes drámák már ezt jelzik.^

1 Bennük allegorikus alakok jelennek meg, akik egy-egy gondolatrészt stb. testesítenek meg. Véleményünk szerint az irodalomelméletben, vagy sokkal inkább az irodalomkritikában eluralkodott uj terminus, a "magatartás*

1

, ópp ezért, ennek a jelölésére született meg. Mindezeket azért is emiitettük, mert utalni szerettünk volna a valóságnak arra a jelenségére, hogy ott is allegorizáló módon Ítélkezünk, hogy a valóságos ember is felmutathat allegorikus tendenciákat. S ha a társadalmi valóságban a funkció törvényeihez való viszonya alapján is Ítéljük meg az embert, sohasem szűnik - mert nem szűnhet - meg az a feltételezés, hogy benne megtalálható a természeti létréteg is - s mindig tudvalévő, hogy az adott ember valamiféle jellemmel is rendelkezik. Azonban ez utóbbi gyakran csak passziv tudás, az emberi kapcsolatokban és az emberek megítélésében gyakran egyáltalán nem játszik szerepet. S mivel a valóságos ember allegorikus tendenciái és megítélésének allegorikus volta nem szünteti meg a valóság "világszerüségét", ez a tendencia elterjedvén vagy kiszélesedvén - az irodalmi, drámai müvek allegorikus alakjainak sem szünteti meg okvetlenül a vilégszerüségűket. A valóság "vllágszerüségéhez" ui. hozzátartozik, hogy az embereket bizonyos törvényszerűségek alapján, az ezekben való viszonyuk alapján lássuk ós Ítéljük meg; azaz, hogy absztrakcióból induljon ki ember-látásunk. Ezért képesek egy mai drámában az allegorizált

an megirt alakok mégis világszerü-