Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A cselekvés és a cselekmény

séget megérzékiteni. Végső következtetésünk tehát, hogy a drámai alakok világszerüségét mégis egyértelműen az irói mondanivalókéi)*, a kifejezendő világképként megjelenő társadalmi 1 wétegük adja meg. A cselekvés és a cselekmény Az alakok ontológiai helyzetének elemzésekor többször kellett mór említenünk cselekedeteiket. A hagyományos drámaelmélet vagy dramaturgia közhelye, hogy jellem nincs cselekvés, cselekvés jellem nélkül. Ez a látszólagos "aranyigazság" önmagában sohasem lehet magyarázat. Bizonyos tényt rögzit csak az okok megjelölése nélkül. Ugyanakkor jellem és cselekvés kapcsolatát teljesen leegyszerűsíti, egyenesvonalu ok-okozat viszonyra redukálja. A cselekvés sohasem okozata a jellemnek, hanem megnyilvánulása, másrészt sohasem egyetlen "oka". Minden cselekvés mögött van motivum - ezt a drámaelméiét is, a drámaelemzés is mindig tudta -, ami a jellem és a cselekvés "között" van, lévén, hogy a motivumot a cél is meghatározza vagy meghatározhatja. Az emiitett közhely azzal is egyszerűsíti jellem és cselekvés kapcsolatát, hogy az ember igen sokféle megnyilvánulását a "cselekvés" terminussal azonossá teszi. Pedig egy drámai mü alakjával kapcsolatban a tett, a fizikai cselekvés, a szóbeli cselekvés, a megnyilvánulás, megnyilatkozás stb. terminusokat is szoktuk használni; illetőleg a valóságos emberrel összefüggésben a mozgás, a cselekvés, tett, tevékenység, viselkedés stb. terminusokat is. Ugyanakkor a dramaturgiák e hires tétele azt sem foglalja magában, hogy mind a valóságban, mind egy drámai műben minden cselekvés összefüggésrendszerben jelenik meg; a tétel megfogalmazása izolálja a cselekvést.