Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

hetôk őszre, amelyek a természeti létrétegre, adott esetben a pszichológiájukra utalnának. Az allegorikus alakok gyakran gépszerüek, mechanikusak, mert az az intellektuális koncepció válik bennük egyedülivé, amit megtestesítenek. A természeti lőtrőtegek mellőzésével s ezt Lukács György különösképpen hangsúlyozza - dezantropomorfizáűó nézet jelenik meg, s ezzel párhuzamosan kevésbé képesek - ha egyáltalán - a világszerü27 séget megteremteni. 1 A három drámai műfaj közül azért találhatjuk az allegorikus alakokat a kétszintes drámákban, mert a két szintet mindig a kor vagy az iró világnézete állitja fel, s az evilági szintnek értelmet és boldogságot adó törvényszerűségeket is a világnézet produkálja. Az ábrázolt alakok rendszerint csak a törvényszerűségekkel egyenlők, s igy azzal az eszmével, ideával, amit az iró kifejez. A törvényszerűségek tehát nem válnak az alakok jellemévé ; "nevek" jelennek meg, akik azokat csak fogalmakban közlik, elmondják. Mivel fogalmakban mondják el, s csak a törvényszerűségeket mondják el, szöveg nem időz fel jellemet. Az akármilyen tartalommal telitett második szint és törvényei nem egyenlők a valóság teljességével, mert sem a második szinten, sem a törvényekben nincs természeti létróteg. Igy az alakok akik e törvényeket testesitik meg - nem is lehetnek a valódi emberekhez hasonlóak; azaz olyanok, akikben a természeti és a társadalmi lőtréteg egyaránt jelen van. A kérdés csak az, hogy a világszerüség megvalósulásához minden időben és korban szükséges-e a természeti lőtrétegre való utalás. A természeti létréteget a rá való utalás nem mindenképp hozza létezésbe. Samuel Beckett Godot-ra várva

, vagy akár Jean Genet Le Balcon c. drámájában bőven találunk utalásokat a természeti