Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
müneme differencia specifikój aval. Azonban ontológiailag bizonyítható, hogy nemcsak akaratból végrehajtott tett kerülhet összefüggésbe a tragikummal a konfliktus révén, hanem másféle tett is. Konfliktus, akarat és a tragikum tehát esetlegesen függenek össze, vagyis a tragikum más tényezőkkel is összefügghet. Ezáltal igy is bizonyítani lehet, hogy a tragikum az Objektum -1 azon tulajdonságából ered - itt az alakokkal történő események tulajdonságaiból -, amelyeket az ember társadalmi sorsának minősítőjeként értelmezhetünk. A műfajok és az alakok ábrázolásmódja közötti különbség megmutatkozik az allegorikus alakoknál is, amelyeket a kétszintes drámákban találhatunk meg. Az összefüggés még akkor is egyértelmű, ha tudjuk, különbözőek azok a drámák, amelyben megjelennek. Allegória Aiszkülosz Leláncolt Prométheusza , a középkori moralitások szereplői, a romantikusok nem-emberi alakjai - pl. a Csongor és Tünde Mirigye, vagy Byron Manfred jénak Arimanese; illetőleg Beckett, Ionesco, Genet drámáinak alakjai. Minden allegorikus alak annyiban azonos, hogy megteremtésük nem a konkrét valóságból indul ki., hanem valamilyen általánosból. Másságukat a kiinduló éltalános különbsége adja. Ez lehet túlvilági ós vallásos értelmű, vagy a hamis tudat által létrehozott, de lehet a valóságbeli kiinduló és már az általános szintjére eljutott folyamat végeredménye, pl. egy haladó eszme. Ábrázolásuk közös vonása pedig az, hogy hiányzik belőlük a természeti létréteg. "Akármilyen területről is jönnek létre az absztrakt ideák - irja Angus -, ezek az alakok egyfajta intellektuális koncepciónak adnak életet, valójában nem egy szemünk előtt lévő személyiséget teremtenek meg, hanem egy személyiségre való hasonlóságot." A személyiség hiánya épp azoknak a szövegbe, az a akok beszédébe be nem épített jeleknek a hiányéból ve-
