Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)
A drámában felidézett alakok
tuéció még akkor ia szükségszerűvé emel egy jellemvonást, ha az netalán véletlen lenne. De végülis, ez a kérdés, hogy véletlen-e vagy drámai alak jellemvonása, fel sem tehető; legfeljebb az, hogy véletlenül alkotta-e az iró ilyenné. A valóságban kialakuló és a drámai szituáció között azonban további különbségek is vannak. Ezek közül az egyik nem annyira az alakok önmagában vett jellemét, magatartását érinti, hanem összefüggéseiket és egészüket. Hegel megállapítására alapozva Lukács György szögezte le a dráma egyik leglényegesebb törvényszerűségeként a mozgások totalitását. Eszerint a konfliktusban, a középpontban és a két szintben egy adott kor legfontosabb társadalmi-emberi lényegét mint mozgásirányt kell ábrázolni, de ugy, hogy ugyanakkor az ehhez a mozgásirányhoz kapcsolódó, ezzel összefüggésben lévő mozgásirányokat az alakok képviseljék, hordozzák. Nos, a valóság bármely szituációjában az emberek nem hordozzák okvetlenül az adott kor lényegét megjelenítő legfőbb mozgásirányokat. A valóság szituációiban ugyanakkor egy-egy jellemvonás, magatartás stb. kétszer is, háromszor is előfordulhat. A drámai szituáció magja mindig a kor legfontosabb emberi-társadalmi lényegét zárja magába, s a mozgásirányokat csak egyszer, csak egy alakban lehet megtestesíteni. Lukács György állapította meg a Lear kírály róli hogy ha Learnek vagy Glo3ternek lenne felesége, drámai tautológiák lennének, mert nem tudnának más mozgásirányt megtestesíteni, csak olyat, ami a dráma világában valamelyik alakban egyszer már magjelent. Ugyanígy, ha Antigonénak még egy testvére lenne, nem tudna más mozgásirányt bemutatni, csak azt, amit vagy Antigoné vagy Iszméné vagy Kreon - ez az alak tehát drámai tautológia lenne.
