Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

Vörösmarty Csongor és Tündéj

ében Mirigy mellett még egy ártó dómon ugyancsak feleslegesen kettőzné meg a mozgásirányt. Ellenpéldaként említhetjük Bródy Sándor A tanítónő c. drámáját. Műfajilag középpontos dráma ez, Tóth Flórával a középpontban. A falu férfiai - a Tanitó kivételével - mind egyetlen egy mozgásirányt testesítenek meg, teljesen azonos tartalmakkal viszonyulnak a középponthoz i társadalmi tartalmával nem törődnek, csak a személyiséget látják benne, pontosabban azt sem, csak a nőt: szeretőjükké akarják tenni. A mozgásirányt tekintve az sem különbség közöttük, hogy szándékukat más-más szöveggel leplezik, vagy más-más jellegű szövegbe rejtik. Mert akár pl. Nagy István is felvonultathatná arzenáljából a vallásos frazeológiát, hogy ezzel hasson Tóth Flórára, ehhez nincs okvetlenül szükség a Káplánra. A dráma világából hiányzik viszont az a társadalmi mozgásirány, amelyet az adott korban Ady Endre, Jászl Oszkár vagy akár Szabó Ervin nevével érzékeltethetünk. Az csak magyarázat, de sem a tautológia, sem a mozgásirány hiányára nem mentség, hogy egy magyar faluban az adott korban csak ilyesféle figurák voltak, s az iró szemléletében sok volt a naturalista vonás stb. A drámai szituáció ós a drámai alakok, valamint a valóságos szituáció ós a benne lévő valóságos emberek kö« zött tehát lényeges különbség van. Mig a valóságos szituációban esetleges és véletlenszerű, ha a társadalmi mozgásirányoknak az adott korban meglévő Összes képviselője jelen van - s egy-egy mozgásirány egyedül van jelen -, a drámai szituációban mindkettő elengedhetetlen szükségszerűség. Ez természetesen ismét alapvetően és lényegében függ össze az irói mondanivalóval. Utalnunk kell a mindezekből egyenesen következő furcsa paradoxonra: azokat az