Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

lekménynek nincs szüksége, nem létezhet a áramában. Az alakok létezésbe hozott gazdagsága, sokoldalúsága vagy szegényebb volta attól is függ, hogy az adott kor menynyire engedi az egyéniség, a személyiség kibontakoztatását - s igy függ a kornak és az Írónak az emberképétől. Mindezek mellett azonban lényegesen függ - a társadalmilag-törtőnelmileg adott lehetőségeken belül megteremtett - szituáció gazdag, összetett vagy egyszerű voltától. Ezeket a kérdéseket - a valóság és a jellem összefüggését, történelmi változását - példamutató mélységgel és alapossággal elemezte Almási Miklós A dráma fejlődés ut.lai cimü kitűnő könyvében. A szituáció gazdagsága elsősorban nem elemei - az emberek - számán múlik; sokkal inkább azon, hogy a társadalmi-történelmi viszonyok fókuszában lévő kérdéssel az emberi egyéniség hány aspektusa kerülhet szükségszerű kapcsolatba. A valóságos életben kialakult szituációban az ember mindig a kor által megengedett, megszabott teljességével vesz részt, illetve azzal, amennyit ebből meg is valósított. Még akkor is ezzel a viszonylagos teljességgel vesz részt /bizonyos korokra vonatkozóan a "teljesség" szót idézőjelbe kell tennünk/, ha a szituációnak nincs szüksége a lehetséges teljességre sem. Ennek oka, hogy a valóságos élet szituációi soha sem oly anynyira teljesek, mint a drámaiak. Még a legszélsőségesebb életszituációban is szükségszerűen létezik a véletlen lehetősége. A valóságban szenvedélye, célja stb. által teljesen megragadott ember számára elvben mindig ott van a szituációból való kilépés /akár pl. öngyilkosság, akár megfutamodás/ lehetősége, bármennyire nem következik egy adott ember jelleméből. Minden szerves élőlénynek állandó lehetőaége a hirtelen, és az adott életben! szi-