Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

hanem az ő erkölcse által az iró mondanivalójának, világképének egy része jelenik meg ugy mint az alakok cselekvése és erkölcse. A drámai alakok létének elemzése máris olyan eredményre vezetett, amely kizárja, hogy létüket a valóságban élő emberek létjellemzőiből való részesedés /mathexis/ alapján állapitha*73uk meg. Ha az alakokat mint létezőket csak a valóságos emberekhez hasonló jellemük, tulajdonságuk jellemezné, akkor megítélésükben csak etikai szempontokat alkalmaznánk, s nem létükhöz adekvát meghatározókat. A valóságos embert megítélhetjük saját tettei, magatartása és cselekvése alapján, mert a társadalomhoz, környezetéhez, eszméhez stb. való viszonyában csak az ő jelleme kap létezést, s nem valaki másnak a terve, mondanivalója. Ha az alakokban olyan tényező a legfontosabb mozzanat, amely csak az irói teleológia következménye, akkor ezzel kapcsolatban nem a valóságban élő emberekhez való hasonlóságuk mértékére kérdezhetünk. A drámai alakokat az Objektum-l-heZí az ember nembeli öntudata fejlődésének az Objektum-l-ben rejtőző oldala köti, amely az iró által a drámai alakok jellemében harcolható ki és jeleníthető meg. Mivel az öntudatfok a Műben bontakozik ki, s az Objektum-l-ben sohasem található meg azon a módon, ahogyan a műalkotásban - a "részesedés" alapján történő lótmeghatározás, vagy akár értékitólet, itt is elesik. Az előző fejezetben többször utaltunk arra, hogy a Művész az ember nembeli öntudata fejlődési fokát kiküzdi. A kiküzdés többek között az adekvát alakok megteremtésével egyenlő. Az öntudatfok a valóságban természetesen valamilyen módon megtalálható, de nem abban a formában, ahogyan a Műben. Ott térben és időben elválasztott eseményekben, emberi megnyilvánulásokban, töb-