Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámában felidézett alakok

Az iró nemcsak mechanikus " összeállít ója" az ábrázolt alakoknak, hanem minőségük létrehozója. Mégis, az ontológiai elemzésben hangsúlyoznunk kell, hogy az iró aktivitása, tevékenyaége elsősorban a Mü ós az alakok létezésbe kerülésének az oka és nem magának a Műnek és az alakoknak; nem annak ti. - ami a szövegből mint műalkotás és alak, világkép stb. összeáll. Ebből pedig az következik, hogy sem a Mű, sem bármely része, pl. az alakok, nem tekinthetők tisztán intencionált tárgynak. Mindazt, ami az alak jellemzője nem "tulajdonitjuk

n neki, hanem az az ő sajátja. Ami az ábrázolt, felidézetten létező alak sajátja, nem ugyanaz, mint ami az élő ember sajátja. Az ábrázolt alak csak akkor lehet "intencionált tárgy", ha - akarva, akaratlanul - kizárólag a valóságban élő emberekből akarjuk létét megérteni; s ha lótrótegeinek valamint létjellemzőinek csak és kizárólag azt tekintjük, ami a valóságban élő emberé. Ha ezt tesszük, egyfelől az Objektum-1 és a Mü közül kivesszük a Művészt /főként teleológiáját/, másfelől az ábrázolt alaknak nem tulajdonithatunk semmit, amit - mint lótjellemzőt - sajátjánate mondhatunk; azaz csak azok lehetnek létrétegei, s olyanok lehetnek lótjellemzői, mint amik és amelyek a valóságban élő emberé. Egy drámai alak létét és léte milyenségét /pl. valódiságát/ nem lehet megítélni, ha mércéül kizárólag a valóságos emberekhez való hasonlóságát alkalmazzuk. A valóságban élő emberek és egy drámai műalkotásban megjelenő alakok /karakterek, magatartások stb./ közötti különbség persze többször előkerült az irodalomelmélet történetében. A kérdésnek majdnem mindig volt pszichológiai vetülete, sőt: az ábrázolt alakok lélektana gyakran összefonódott az általános irodalomlélektannal, az iró-, az alkotás-, az olvasó- és az olvasás-, vagy